Az Úr elénk imádkozta a Miatyánkot
mégis, kétezer év alatt sem tudtuk megtanulni,
ma is elhibázzuk már a harmadik kérésnél,
és így módosítjuk a szöveget:
legyen meg a mi akaratunk.

Egy régi, orosz népmese szerint
az öreg paraszt
kihallgatást kért az Úristentől,
és panaszt tett az időjárás ellen.

Engedd meg – szólt,
hogy a következő esztendőben
én irányíthassam a fellegek járását.
Meg fogod látni,
sokkal bőségesebb lesz a termés,
hiszen parasztember vagyok,
és tudom, mi kell a földnek.

Legyen kívánságod szerint —
válaszolta az Úr,
s ettől kezdve
csodálatosan nőtt a paraszt gabonája.

Mégis, mikor elérkezett a betakarítás ideje:
kevés volt a szem, és az is hitvány minőségű.

Az öreg paraszt ismét az Úristen elé járult.
Uram, nem értem, mi történhetett:
mindent megadtam,
amit csak jónak láttam.
Sütött a Nap, esett az eső, amikor kellett –
és íme, alig van kenyerünk.

Az Úr rátette szent kezét
az öregember bánatos fejére.

Kedves fiam, jól gazdálkodtál a fénnyel,
és jól irányítottad a földre az esőt is,
csak éppen kihagytad a nehéz időket,
csak elfelejtettél szelet és vihart kérni,
pedig ezek nélkül nincs elegendő
és acélos termés.

Nem baj, ha nem értjük Isten végzéseit:
Isten azokat a saját bölcsességéhez szabta.

*

A megváltás megváltoztatta az eddigi rendet:
a bűn okozta szenvedés
beáll az üdvösség szolgálatába,
s ezentúl a kereszt,
melyre az élet lassan fölfeszít bennünket,
felemelhet a Földről a Végtelen felé.

Isten nagy rom-eltakarító,
és különféle vállalati emberekkel dolgoztat,
de mindig Ő a munkaadó,
és Ő a tervezője az új lakóháznak,
melyben otthont akar magának
a Háromság egységében.

A szenvedés mindig születési kín:
egy Krisztussá-alakulás lehetősége,
és azután már mi sem fogunk visszaemlékezni
a fájdalmakra,
akár az asszony, ha megszülte gyermekét.

Csak az a szenvedés érdemli meg
a Kereszt nevet,
melyet szeretettel hordozunk,
mint Krisztus.

*

Hidat nem építenek szórakozásból,
annak célja van:
az út lerövidítése,
másokhoz való eljutás.
A távolság áthidalására embertől Istenig,
a testvérekig,
sőt igazi énünkhöz is,
szükségünk van a Kereszt pallójára.

Ha így nézed:
az öröm és a fájdalom Isten jobb és bal keze,
mindegy lesz,
hogy melyikkel ölel magához,
csak átöleljen.

A szenvedés olyan,
mint a tengerek sós vize:
ha fel tud szállni az égig,
elveszti minden keserűségét,
és áldásként hull vissza reánk.

A Keresztről könnyű szép szavakat mondani,
de akkor szeretni, amikor rajta vagyunk:
Krisztus követésének legnehezebb állomása.

*

Ne félj, ha Isten keresztülhúzza terveidet:
csak a tieidet húzza keresztül,
de nem az övéit.

Az emberi élet a hit ideje,
s az Isten szeretetébe vetett hitünk
próbája az,
amikor saját,
külön bejáratú Olajfa-kertünkben
akaratunkat hozzáadjuk az Atya tervéhez,
és itt is Abbának szólítjuk Őt.

Ne a keresztet szeresd, az embertelen,
hanem a Kezet,
mely válladra teszi.

Az élet érthetetlen keresztjei
lehetőséget adnak nekünk arra,
hogy bemutassuk
az emberi értelem legnagyobb hódolatát
Isten szeretete és bölcsessége előtt.

Ahogyan Krisztus halálig való engedelmessége
életet szerzett nekünk,
úgy a mi engedelmességünk:
az egyénenként nekünk szóló
isteni terv teljesítése,
másokra is kegyelmet könyöröghet.

Ha nem tudsz könnyíteni kereszteden:
szebb, ha úgy viseled,
hogy csak neked fájjon.

Ne sajnáltassuk magunkat a szenvedésben:
az Úr vigasztalását veszítjük el vele.
Ez a vigasztalás azonban nem édesség,
hanem az isteni Akarat
teljesítésének az öröme,
valami végtelenül egyszerű belső éltetés
a Lélek által,
vagyis egység Krisztussal.

Ha Isten ránk is mérte a keresztet,
a mód, ahogyan viseljük,
tetszésünkre van bízva.

Amikor nagyon sötét napjaid vannak,
keresd Máriát,
a Tenger Csillagát.
Ha sokáig nézed:
meg fog telni fénnyel a szemed.

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem…?
Reszketni, remegni az Olajfa-kertben…?
Elhagyatva lenni, egyedül a bűnnel…?
Szemben a Halállal, szemben a közönnyel…?

Adnád-e kezedet szorító kötélnek…?
Arcodat a gúnynak, lenéző köpésnek…?
Tudsz-e mellém állni fojtogató csendben…?
Az ostorozásnál eltakarnál engem…?

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szeretlek…?
Tudsz-e tűrni értem, hordani keresztet…?
Roskadva, remegve, föl, egész a célig…?
Akkor is, ha szíved ezer sebből vérzik…?

Tudod-e karodat szélesre kitárni…?
Az egész világért áldozattá válni…?
És tudsz-e pihenni úgy a kereszten,
hogy örvendezz rajta: mindig ezt kerestem…?

Tudsz-e mellém hágni…? A helyembe lépni…?
Magadat feledve életemet élni…?
Egészen eltűnni, elmerülni bennem…?
Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem…?

Egészet adni – sohase felet.
Vállalni mindent – bármit is jelent.

Egészet adni – mindent, ami van,
ami csak vagyok – maradéktalan.

 

Már hó szitál a fenyvesek között
és korán beálló esték fénye ég,
oly mély csend s én úgy készülődöm
ujjongó szívvel Istenem, feléd.

Most én megyek, Te jártál már a földön.
Ó, hány karácsonyt játszottam neked!
Amim csak volt, a két kezedbe tettem:
egymás után: egy hosszú életet.

Mondd, vársz reám? Olyan remegve kérdem
s oly boldogan, mint szentestén kölyök.
Most rajtad áll, hogy szívemet betöltsed.
Csitt! Angyal jár a zárt ajtók mögött.

Te soha többé nem lehetsz nyugodt,
S nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
Mert beléd hullott az Isten vetése,
És azt kitépni nem lehet,
Vagy nem mered,
Mert érzed, hogy éned jobbik része.

Azt megteheted, hogy soha nem kapálod,
Hogy letaposod a kihajtó ágat,
Hogy nem öntözöd,
Hogy szinte gyűlölöd,
– de Harmat is van,
és néha akaratlan meglep.

És valahogy elindul benned
Egy gondolat, egy szó, egy meglátás
Egy semmi –
S amit már kezdtél elfeledni,
Vagy letagadni: duzzad, újra él.

A gyökér, a mag,
Beléd szövődik, és szállá fakad,
És vakmerő kalandra bátorít:
Kilépni önmagadból,
Az átlagosból,
komolyan venni azt, amit hiszel.

Tulajdonképpen miért nem kezded el?