Egy betlehemi megalázott
ember teremtett új világot,
megteremtette az Igéből,
a szeretet szent semmijéből.
Ezt a világot úgy szerette,
hogy ráverték egy nagy keresztre,
általverték kezét és térdét,
s a Nap is vérzett, ahogy vérzék.
A szél elvitte kiáltását,
vihar széttépte jajgatását,
csend nőtt fölötte, emeletnyi, –
és most se tudják eltemetni.
Milliók ássák újra sírját,
milliók újra a Sátánt hívják
a Föld óriási tüzéből,
a mindent alakító éjből.
De ő alakít most már mindent,
Ő jár fel-alá ereinkben,
Ő támaszt az egeknek létrát,
Ő küld a sötétbe stafétát!
Karját az ég felé emelte
s elszállt fölötte a föld lelke,
új lélek költözött a Holdba,
új teremtés a bús bolygóba.
Medréből a tenger kilépett,
feljött a földből az enyészet,
a víz és tűz rendje megfordult,
a természet könnye kicsordult.
Ez a könny tartja most a létünk,
ez a könny hoz jövendőt nékünk!
Ha ez a könny most elapadna,
szívünk egyszerre megszakadna,
folyók hirtelen megállnának,
elhűlne szárnya a madárnak,
szikla zuhanna a zöld fűre
s a levegő elsötétülne.
Más forrás szerint:
Egy betlehemi megalázott
ember teremtett új világot,
megteremtette az Igéből,
a szeretet szent semmijéből.
Ezt a világot úgy szerette,
hogy rászögezték egy nagy keresztre,
általverték kezét,térdét,
s a Nap is vérzett, ahogy vérz ék.
A szél elvitte kiáltását,
vihar széttépte jajgatását,
csend nőtt fölötte, emeletnyi, –
és most se tudják eltemetni.
Milliók ássák újra sírját,
milliók újra a Sátánt hívják
a Föld óriási tüzéből,
a mindent alakító éjből.
De ő alakít most már mindent,
Ő jár fel-alá ereinkben,
Ő támaszt az egeknek létrát,
Ő küld a sötétbe stafétát!
Hogy hullt a földön végig vére
az emberiség ős bűnére,
midőn ment vissza a Halálhoz,
ment vissza az Egek Urához!
Karját az ég felé emelte
s elszállt fölötte a föld lelke,
új lélek költözött a Holdba,
új teremtés a bús bolygóba.
Medréből a tenger kilépett,
feljött a földből az enyészet,
a víz és tűz rendje megfordult,
a természet könnye kicsordult.
Ez a könny tartja most a létünk,
ez a könny hoz jövendőt nékünk!
Ha ez a könny most elapadna,
szívünk egyszerre megszakadna,
folyók hirtelen megállnának,
elhűlne szárnya a madárnak,
szikla zuhanna a zöld földre
s a levegő elsötétülne.
– Az Újszövetség Könyve elé –
Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak,
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus áll.
Ez a könyv az örök törvény,
Királyon lánc, rabon napfény,
Tévelygőnek hívó harang,
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galambbúgás,
Viharvertnek ereszet,
Haldoklónak angyalsúgás:
„Ne félj: fogd a kezemet”
Gyermeknek is: „Mily szép rege”,
Bölcsnek: „Rejtelmek tengere!”
Fal, – s túl rajta élő hangok,
Köd, s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
Csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
Rózsáira láthatok.
Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!…
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.
Megint beesteledett. Sötét van, és én nem szeretek sötétben lenni. Főleg nem egyedül. Ma újra nem játszottunk, pedig reggel megígérted, amikor kiraktál a suli előtt a kocsiból. Emlékszel, azt mondtad, ha ügyes leszek, figyelek, nem leszek rossz és nem hozok rossz jegyeket, akkor este játszani fogunk. Mi, együtt. Talán még apa is.
Hét óra volt, amikor kiszálltam reggel a kocsiból. Volt még egy óra, hogy a többiekkel játsszak, mielőtt becsengettek. Már nagyon kezdtünk unatkozni, ezért tartottunk egy futóversenyt a folyosón. Nagyon élveztük, még kiabáltunk is örömünkben, amikor beért a győztes a célba. Sajnos a tanító néni is kiabált, de ő nem örömében. Ő azt kiabálta, hogy azonnal adjuk oda a tájékoztatónkat. Sírnom kellett, és a többiek kinevettek, hogy emiatt sírok. De én azért sírtam, mert te azt mondtad, hogy csak akkor játszol velem, ha jó leszek. Kaptam egy beírást. Nem voltam jó.
Utána már minden órán ezen járt az eszem. Csak úgy kattogott. Aztán nagyot kattant attól is, ahogy a tanító néni rákoppintott a fejemre. Mérgesen nézett rám, és azt hajtogatta, hogy már megint nem figyeltem, és hiába szólított fel, nem folytattam az olvasást. Oda kellett adnom a tájékoztatómat. Kaptam egy feketepontot. Megint sírtam, és megint mindenki kinevetett. Olyan mérges lettem, hogy belerúgtam a padba, mire a tanító néni még mérgesebb lett, mint amilyen én voltam.
Most már biztosan nem játszol velem este. Csak erre tudtam gondolni.
Délután, amikor az udvaron voltunk, megvertem az egyik osztálytársamat. A Balázst. Mert megint kinevetett amiatt, hogy sírtam. Ezután már nem is kérték el a tájékoztatómat, csak azt mondták: be kell hívatni a szüleit ennek a gyereknek.
Soha többé nem fogsz játszani velem, igaz?
Úgy vártam a négy órát, hogy hazamehessek végre veled. Aztán eszembe jutott, hogy előbb még elviszel a matektanárhoz, akinél ott kell maradnom másfél órát, mert nem kaphatok rossz jegyet. Te addig vásárolni mentél. Bárcsak veled mehettem volna! Hogy felálljak a bevásárlókocsi hátuljára, és halljam a hangodat, ahogy sorolod, hogy mit kell venni. Bárcsak foghattam volna a kezed a pénztárban, amíg vártál, ahelyett, hogy a matekfeladatokat csináltam.
Olyan lassan telt el a másfél óra, hogy már majdnem sírtam. Újra. Csak mert hiányoztál. És mert féltem, hogy mit fogsz mondani, ha odaadom a tájékoztatómat. Már nem is tudom, hányadik feketepont a héten. Csak azt tudom, hogy eggyel kevesebb, mint amennyi beírás.
Végre értem jöttél, és annyi mindent mondtam volna, főleg azt, hogy egész nap rád gondoltam és hiányoztál, és szeretlek. De végül nem mondtam semmit, csak bámultam ki a kocsi ablakán, és rettegtem, hogy mi lesz, ha hazaérünk és nekem oda kell adnom a tájékoztatómat.
Aztán nem kellett odaadnom, mert nem jutott eszedbe, hogy bele szeretnél nézni. Mondtad, hogy menjek a szobámba, ne legyek itt láb alatt, amíg kipakolod a szatyrokat, kiszeded az edényeket a mosogatógépből, kiteregeted a ruhákat, készítesz vacsorát. Pedig én úgy szerettem volna a lábad alatt lenni. Adogatni a mosógépből a zoknikat, hogy ne kelljen mindegyikért lehajolnod. A tányérokat is adogattam volna. Bármit megtettem volna, csak hogy a lábad alatt lehessek. De mivel azt kérted, hogy jöjjek a szobámba, hát bejöttem.
Leültem az ágyamra és végignéztem a polcokon lévő játékaimon. Gondolkoztam, mit csináljak, egyedül. Vannak társasjátékok, nem is kevés! Hotel, Monopoly, Ki nevet a végén, Zingo. Csak olvastam sorban, mik vannak a dobozokra írva. Ezekkel nem tudok egyedül játszani. Csak veled tudnék, vagy apával. De ő még haza se ért. Mit is mondtál a kocsiban? Hogy későn jön, mert ha nem végez el időben, valami ködösbért kell kifizetnie? Nem tudom, mi az, de biztosan nem jó, ha ez miatt ott marad. A legókat már megépítettem milliószor, nincs kedvem újra nekiállni. Könyvek. Nincs kedvem olvasni. Jobb lenne, ha te olvasnál nekem. Ceruzák, filcek, zsírkréta. Minek rajzoljak? Neked szoktam rajzolni. Aztán, miután egy órán keresztül rajzolom, úgy, hogy már megfájdul a szemem és már sajognak az ujjaim is, hogy olyan szépen kiszínezzem, hogy biztosan tetsszen neked, te egy gyors pillantással elintézed, miközben fülig érő szájjal mondod, hogy „gyönyörű”. De szerintem meg se nézed. Nem is láttad rajta a múltkor azt a pici katicát, aki a virágon mászott. Nem láttad a kisfiú kezében a szív alakú lufit, amire az volt írva: szeretlek anya! Nem láttad, hogy még cseresznyéket is rajzoltam a fára, mert annyira szereted a cseresznyét. Megszámoltam, hatvannégy darabot rajzoltam rá, csak neked! A fűszálak közé még csigákat is rajzoltam, nem volt könnyű. Láttad őket?
Aztán utána, amikor este kidobtam a szemetesbe a papírzsebkendőt, amibe kifújtam az orrom, (mert sírtam, amiért nem játszottunk aznap sem), megláttam, hogy összegyűrve bent van a többi szemét között ez a rajz, amire én hatvannégy cseresznyét rajzoltam, meg katicabogarat.
Nincs kedvem rajzolni.
Lehajtom a fejem az íróasztal fölé, a naplóm fölé, és újra sírok. Fiú létemre, megint csak sírok. Lepottyan egy könnycseppem a napló lapjára és szétfolyik rajta. A többit már inkább letörlöm, hogy ne csöppenjen rá.
Aztán mégis érkezik egy újabb. De ez honnan? Hiszen én letöröltem! Az enyém nem lehet.
Hátranézek, és a fejem felett áthajolva anya olvassa a naplómat. Az ő könnye pottyant le az előbb. Aztán újra és újra, csak úgy hullanak a könnyek, hogy teljesen átáztatják a naplóm oldalait.
Most meg miért sír? Megnézte a tájékoztatómat? Vagy felhívta a tanító néni? Vagy mi rosszat csináltam?
Aztán felhúz az asztaltól, és megölel, de úgy, hogy majdnem fáj. De nem érdekel. Én is ölelem őt, nagyon, lehet, hogy őneki is fáj.
– Kincsem, válassz egy társasjátékot, és hozd ki a konyhába. Tudunk ott is játszani, majd megkeverem két dobás között a pörköltet – mosolyog rám, de még mindig sír.
– Ha nincs kedved játszani velem, nem kell, anya. Ne sírj! – mondom neki, mert nem tetszik, hogy ilyen könnyes az arca. – Majd játszok valamit egyedül.
– Nem – nevet a könnyein át. – Hozz egy társast! De valami olyat, amit jó sokáig tart végig játszani – kacsint rám mosolyogva.
És én boldogan viszem a társast, és a konyhában játszunk, és közben anya azt is mondja, hogy most már megesküszik, hogy mindig így fog főzni, hogy közben velem játszik, és megkér rá, hogy majd segítsek neki leszedni a ruhákat, ha megszáradtak.
És arra is megkér, hogy rajzoljak neki egy cseresznyefát.
Jött egyszer a bölcshöz egy gazdag ember. A gazdag elég fukar és kapzsi volt, ezért aztán nem voltak barátai. A bölcs egyszer kézen fogta, az ablakhoz kísérte, és azt mondta:
– Nézz ki az ablakon! Mit látsz?
A gazdag ember kinéz az ablakon és azt feleli:
– Embereket látok, fákat és házakat, madarakat, virágokat, játszó kisgyermekeket.
Újra kézen fogta a bölcs, most a tükör elé vezette, és mondta neki:
– Tekints belé, mit látsz most?
Felel a gazdag:
– Most magamat látom, semmi mást.
Mondja neki a bölcs: megértesz-e engem? Az ablak is üveg, a tükör is üveg. Csak éppen a tükör üvegje be van futtatva hátul egy kevés ezüsttel. S amint valaki az üveget ezüsttel vonja be, mindjárt megszűnik embereket látni, és kezdi csak saját magát látni. Ez nem csak a tükör ezüstjével van így. A pénz elhomályosítja az ember látását, az arany lelkünk ellensége lehet.
S mikor völgyünkre tört az áradat
s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,
egyetlenegy kőszikla megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.
Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.
Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.
Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.
Megbocsátani valakinek nem jelenti azt, hogy megbocsátunk a viselkedésének.
Az sem, hogy elfelejted, hogyan bántott meg, és nem is hagyod, hogy bántson.
A megbocsátás azt jelenti, hogy megbékélünk azzal, ami történt.
Azt jelenti, hogy elismered a sérelmeidet, engedélyt adsz magadnak,
hogy érezd, és megérted, hogy a fájdalom már nem szolgál téged.
Azt jelenti, hogy elengeded a fájdalmat és a neheztelést,
hogy meggyógyulhass és tovább léphess. A megbocsátás ajándék magadnak.
Ez egy döntés, a TE döntésed. … Megszabadít a múlttól, és lehetővé teszi, hogy a jelenben élj.
Amikor megbocsátasz magadnak és megbocsátasz másoknak, akkor válsz igazán szabaddá.
A megbocsátás annyi, mint szabadon engedni egy foglyot, és felfedezni, hogy a rab te voltál.
Jézus nélkül a jászol: semmi.
Jézus nélkül a szív: szegény.
Csak annyit érek, mennyi bennem
Az isteni az én helyén.
Uram, fogadd el életemnek
szegényes, barna kenyerét!
Sokat nem érő, nem szegetlen,
de minden morzsát összeszedtem
és két kezemben itt hozom feléd.
– Uram, fogadd e lélek életét!
Uram, hajolj e bús kenyérhez!
Hangozzék csendben alkotó szavad
és tedd tieddé már egészen,
hogy mintha árnyék lenne lényem,
Te rejtsd el bennem éltető magad,
– Uram, akár az ostyaszín alatt.
Aki a mennyország szűk útjára hágott
S maga mögött hagyta az egész világot,
Kinek földi vágya, kívánsága nincsen,
Boldog: üres szívét betölti az Isten!
A lelkek megérzik, ki neked az Isten:
Futó ismerősöd, jóbarát, vagy Minden.
Megérzik hangodból, hogyha beszélsz róla,
Hiszed-e, mit mondasz, vagy csak szokás volna…?
… legyetek igaz emberekké,
legyetek jókká, és jobb lesz a világ:
aki magát jellemmé neveli,
a közösséget alakítja át …
… kezdjétek el a munkát, mint a mag,
mely belepusztul, de kihajt,
és szára nő, és rája települ
a termés, a jövő …
… legyen időtök végre csendesedni,
zavaros víznek mélyét ki se látja!
Idő kell a kitisztulásra,
értékelésre, érlelésre,
arra a tiszta bölcsességre,
mely rend és béke és erő,
s az Akaratba belenő …
… legyetek néha egyedül,
ha máshol nem: belül,
a szívetekben …
Szeretem azt a sorsot, amit adtál,
szeretem, mint az erdők a hegyet,
szeretem, mint a vadmadár a nádast,
mint játékszerét a kicsi gyerek.
A sors nekem az Otthon, melyben élek,
s ha egyszerű is, mégis enyém;
olyan akár a szűk meder folyónak:
alakít engem, s alakítom én.
Csak egy parányi méccsé lenni,
mely bevilágít egy szobát —
csak egy szál deszka-híddá lenni,
mely szakadékot ível át —
csak egy kanálka mézzé lenni,
legyen az élet édesebb —
csak egy segítő kézzé lenni,
mely teszi azt, amit tehet —