Volt egyszer három fa. Egymás mellett nőttek az erdőben. Barátok voltak, és – mint többnyire a barátok – ők is sokat beszélgettek egymással. Továbbá – mint többnyire a barátok – ők is teljesen különbözőek voltak, bár ugyanazon a helyen nőttek fel, és mindhárman nagyjából egy magasak voltak. Az első fa szerette a szépet. A második fa szerette a kalandokat. A harmadik fa pedig szerette Istent.

Egy napon fáink arról beszélgettek, mik szeretnének lenni, ha majd nagyok lesznek. “Ha felnövök, faragott kincsesláda szeretnék lenni, teli ragyogó drágakövekkel” – mondta az első fa. A második fa nem ilyen dolgokra gondolt.

“Ha felnövök, hatalmas hajó szeretnék lenni – mondta. – A kapitánnyal, egy nagy kutatóval együtt új országokat fogunk felfedezni.”

A harmadik fa közben az ágait rázta.

“Én egyáltalán nem szeretném, hogy feldolgozzanak – mondta. – Szeretnék itt maradni, ahol vagyok, és minden évben egyre magasabbra nőni, hogy én lehessek az erdő legmagasabb fája. Ha aztán rám néznek az emberek, látják, hogy Istenre mutatok.”

Teltek-múltak az évek, és egyszer csak három favágó érkezett az erdőbe.

“Végre! – kiáltott fel az első fa, amikor az első favágó kezdte kivágni őt. – Most fog valóra válni az álmom, hogy kincses ládika leszek.”

“Remek! – kiáltotta a második fa, amikor a második favágó őt kezdte kivágni. – Most megvalósulhat az álmom, hogy vitorlás hajó legyek.”

“Jaj, ne! – kiáltott fel a harmadik fa, amikor a harmadik favágó őt kezdte kivágni. – Akkor nem tudom többé Isten felé irányítani az emberek tekintetét.”

A favágók elvitték a három fát, amelyek közül kettő számára sokat ígérőnek nézett ki a jövő. De nem sokára mindhármuknak el kellett temetniük az álmaikat. Ahelyett, hogy szép kincses ládikát faragtak volna belőle, az első fát állatoknál használatos csúnya etetővályúvá, jászollá dolgozták fel. Kecses vitorlás helyett egyszerű halászcsónak lett a második fából. A harmadik fából pedig semmi sem készült. Csak gerendát fűrészeltek belőle, és otthagyták az építőmunkás kertjében.

Az élet folyt tovább. Évek teltek el. A három fa lassacskán megtanult együtt élni széttört álmaival.

Egy hideg, téli estén aztán egy csapásra megváltozott az első fa élete. Egy csecsemő született ezen az éjjelen – nyilvánvalóan nem közönséges gyermek. Angyalok énekeltek. Pásztorok és királyok jöttek, hogy meglátogassák. Amikor az első fa felfogta, mi is történt, szíve megtelt örömmel.

“Mégiscsak megvalósultak az álmaim – mondta. – Nem raknak ugyan tele arannyal és drágakövekkel, de én ringattam a világ legnagyobb kincsét.”

Tovább telt-múlt az idő, összesen mintegy 30 év, és egy napon végre megváltozott a második fa élete is. Kint volt éppen a tó közepén, amikor szörnyű vihar kerekedett. Erősen fújt a szél, és olyan magasra csaptak a hullámok, hogy a kis csónak már azt gondolta, el kell süllyednie. Ám ekkor valami hihetetlen dolog történt. A rajta tartózkodó férfiak egyike felállt.

“Hallgass el!” – És a hullámok engedelmeskedtek neki. Amikor a második fa megértette, mi is történt, az ő szíve is megtelt örömmel.

“Mégiscsak megvalósultak az álmaim – mondta. – Nem szállítottam ugyan nagy felfedezőt, de a menny és a föld Teremtőjének fiát vihettem.”

Nem sokkal ezután a harmadik fa élete is megváltozott. Jött egy ács, és elvitte magával. Megrökönyödésére azonban nem valami szép dolgot készített belőle, még csak nem is valami hasznosat. Ehelyett durva fakeresztet ácsoltak belőle.

“Az a fajta kereszt ez, amit a katonák használnak bűnözők kivégzésére.” – gondolta a fa rémülten. Valóban a vesztőhelyre vitték. Ott a dombtetőn rászögeltek egy halálra ítélt férfit. Tulajdonképpen ennek kellett volna a legborzalmasabb napnak lennie a fa életében, ha nem lett volna ott az a valaki.: A rajta kínok kínját szenvedő férfi nem egy szokásos bűnöző volt, akinek a saját bűntettei miatt kellett bűnhődnie. Igazából ártatlan volt. Jézus Krisztus volt Ő, Isten Fia, aki a világ bűneiért halt meg. Amikor a harmadik fa rájött, mi is történt, ujjongott a szíve az örömtől. “Mégiscsak megvalósulnak az álmaim – mondta. – Nem leszek ugyan a legmagasabb fa az erdőben, de ettől a naptól kezdve mint Jézus Krisztus keresztje újból és újból Istenre irányítom majd az emberek tekintetét.”

Alkonyatra hajlott a nap. Az erdő szegélyén dús rendekben hevert a levágott fű, melynek zöld ágyában aléltan feküdtek a fonnyadó virágok. Tegnap még lengve játszottak a széllel, mely alkonyattal kiszaladt az erdőből, és ma egyszer csak elszakadtak a földtől, és most nem tudják, mi lesz velük. Szomorú illatuk szelíden búcsúzó és fanyar, mint az enyészet.

A kaszák már messze járnak. Hajtja őket tíz ember. A tíz ember mögött ballag a kenyér, utána – a család. És mögöttük újra sarjadnak a levágott csonkok.

Elöl a szikár Cserei Péter, mögötte Dallos Jóska és a többiek. Cserei kiért a renden, és gondolkozó, komoly tekintetével visszanéz a még hullámzó kilencre. Jönnek, mint a gép. Úgyis tudja.

Cserei nem volt máskor ilyen tűnődő. Komoly volt a munkaidőben, de vidám a munka után. Most mindig hallgatag. Két éve kislánya kezét elkapta a masina, és Zsuzska keze azóta nem kéz. Nem mozdul. Olyan, mint a másik, de elszakadt benne valami, és Zsuzska azóta mindig kendőt hord, mely alá bedugja béna bal kezét. Mindenki sajnálja Zsuzskát, és a legények szinte tisztelettel köszöntik, mint az öregeket. Zsuzska nemigen számít az eladó lányok közé. Zsuzska, a szép kis Zsuzska – nyomorék.

Ezért szomorú Cserei Péter. Ennek a kilenc embernek ő parancsol, és azok szinte félnek tőle. Mással talán ellenkeznének néha, de ilyen szomorú emberrel nem lehet; elég a baja.

Már kiért az utolsó ember is. Megtörlik a kaszát, melynek hosszú már az árnyéka, és Csereire néznek, hogy kezdjenek-e új rendet.

– Mára elég – válaszol csendesen. – Jóska fiam, te meg beszaladsz a kasznár úrhoz a holnapi parancsért. Hajnalra itt légy!

Dallos Jóska máskor erre odaadta volna kaszáját valamelyik pajtásának, és elindult volna. Füttyszóval. Ma azonban elborult az arca, és az állán keményen megfeszült a bőr.

– Nem mehetne más, Péter bátyám? Hiszen tudja. Kis rétemet kellene lekaszálni. Kár érhet…

– Indulj, fiam – mondta Cserei csendesen, de parancsolóan –, holnap is levághatod. Azt tedd, amit mondok!

Dallos Jóska szemei mélyek lettek és örvénylők. Kaszáját csak ledobta az árokparton, és kopott tarisznyáját nyakába kanyarította, összeharapta a száját. Érezte, hogy most nem szabad szólni. Sok volt a vére, és apja is – amíg élt – sűrűn járt törvénybe, mert előbb ütött, s csak azután gondolkodott.

Először csendesen lépkedett, de azután belső forrongása szaporán vitte előre. Nem! Ezt nem hitte volna. Hamis ember, rossz ember Cserei Péter. Hitvány! Tudja, hogy azt a kis rétet most kell levágni, de nem engedi. Az a kis széna az ő téli kenyerük. Abból adja a Bimbó a tejet. És ha elvénül a fű, rossz a takarmány, nincs tej, nincs reggeli. Hát ezt akarja Cserei Péter? Gazember! Most belelátott alattomos szándékába.

A gyalogút erdőn vitt át. Fojtó, nehéz párák úszkáltak a fák közt, néha pókháló ragadt arcára, és nyomába szegődött az este.

„Nem érdemeltem ezt! Első embernek, igaz embernek tartottalak, Cserei Péter. De mától az utolsó lettél. Legutolsó! Ha az a nyomorék, ártatlan lányod nem lenne – levágnálak! Le én…”

Ahogy gondolatai Zsuzsikához értek, lehiggadt egy kicsit. Különös, féltő, őrködő vágya támadt mindig, ha a béna kezű Zsuzska jutott eszébe.

Nehéz munkában égő ember volt Dallos Jóska, aki nem ért rá számot vetni érzéseivel, de azt tudta, hogy ha valaki Zsuzskát bántaná, annak nagy baja esnék.

Feleségül venni? Nem. Erre nem gondolhatott. Szegény ember feleségének két kéz is kevés…

Ekkor már kiért az erdőből. A szabad mezőkön lágy párák henteregtek a hűs szél előtt.

„De azért ezt megsiratod, Cserei Péter! – mondta magában, amikor Zsuzskát megint elfeledte. – Majd aratáskor. Majd amikor a részed már a szérűn lesz… aztán csak lobbot vet. Félős piros lángot. Akkor légy aztán kemény ember, Cserei Péter!… Annyi az neked, mint nekem a rétem. Az meg most ég. Vénül. Szálkás, kemény lesz, mint a pozdorja. Nem csurran tőle tej. A kasznár talán más pusztára rendel bennünket, s akkor megint várhatok egy hetet. Kutyáé lesz addigra a széna.”

Verejték patakzott az arcán. Már kiért a gabonatáblák közül a nyárfás útra, és por szállt a lába nyomán. A nagy, sudár fák halkan suttogtak, és árnyékot vetettek Dallos Jóska elé, mert feljött a hold, és vörös világosságban úszott az ég alja.

– Így égsz majd, Cserei Péter. Nem is olyan sokára. Így! – És arrafelé nézett, ahol a hold vörös arcától lángot vetett az erdők háta.

A parancs rövid volt: „Mondd meg, fiam, Csereinek, hogy ha itt végeztetek, a berekbe mentek kaszálni. A többit már tudja.”

Dallos Jóska ökölbe szorított kézzel rohant visszafelé. Hát elmennek a berekbe! Akkor pedig vége a rétnek. Félnapi járóföld az oda. Onnét nem szaladhat el lekaszálni. A munkát meg nem hagyhatja ott, mert akkor Cserei Péter kiteszi. Ismeri már Cserei Pétert. Kárt akar a gazember. Nem eresztené, de most már nem is könyörög. Nem! Vesszen a rét meg a széna; nem kell a tej se, de majd kinyílik a piros virág az asztagodon, Cserei Péter!

Az erdőben már vaksötét volt, és csak a holdsugár tört ezüstdarabjai villogtak itt-ott, ahol a lombok között behullott a gyalogútra. Hallgatott az erdő, és a nagy némaságban meglassúdott Dallos Jóska is. Minek sietne? Amit elvégzett magában, az úgy lesz! Hej, pedig de kár azért a drága szénáért! Ha most levághatná, olyan lenne, mint a selyem. De hát nem engedték…

Kaszája ott csillogott, ahol ledobta. Odébb az erdő alján aludtak az emberek. Felemelte a kaszát. Letörölte róla a harmatot, és elnézett arra, ahol a rétje volt. Azután elindult. Elkerülte az alvókat, de odafenyegetett: „Megállj, Cserei Péter!… Ha két ölet is, ha megszakadok is, amennyit tudok, de levágok a rétemből! Ebből nem parancsolsz. És hajnalra itt vagyok.”

Sietett. Később már futott. Minden lépés egy kaszavágás.

A dűlőúton már számolta a mezsgyeköveket:

– Ez itt Puskáséké… ez Földiéké… még ezek se vágták le, ez Andókéké, ez meg…

Tűnődve körülnézett.

– A fene ezt a holdvilágot. Egészen megzavarodik az ember!

A hold most egy kis felhődunyhát húzott magára. Lehet, hogy fázott, ám az is lehet, hogy mosolygott, de nem akarta, hogy ezt Dallos Jóska lássa, aki már másodszor szalad végig a dűlőúton, és kétségbeesetten számol:

– … Ez Puskáséké… ez Földiéké… ez Andókéké… ez meg… ennek kellene a miénknek lenni, de nem lehet az, hogy is lehetne, hiszen ez… ez… le van vágva!

A hold most kibújt a kis felhő mögül, mert tudta, hogy Dallos Jóskának most világosságra van szüksége. A rendek csendben feküdtek, csupán egy-két margaréta kíváncsiskodott fehér arcával még a fonnyadásban is, és odanéztek Dallos Jóskára, aki lehajolva nézte a határkövet. Meg is tapogatta. Nem, nem tévedhet… az ő rétjük le van kaszálva.

Letette kaszáját, és leült a kőre. Lesz hát széna bőven! Selymes, szagos, sok széna. Tej is lesz a télen… és mintha a rét végén most derengene. Világosodna. Nem haragos, vörös világosság, hanem hűvös, józan hajnali fény támadna, és felállna benne Cserei Péter.

– Látod-e, Jóska fiam, ez vagyok én. Hozd csak, fiam, a vörös kakast az asztagomra. Égesd fel a kenyerünket, hogy ne legyen. Nekem se meg a kis nyomorékomnak se! Megérdemlem…

Dallos Jóska belemarkolt a harmatos fűbe, és megtörölte vele forró arcát. A fű édes, szomorú illatáról Zsuzska jutott eszébe. Azután felállt, vállára vette kaszáját. És elindult halkan szólva:

– A gazember te vagy, Dallos Jóska, egyedül.

Elmúlt már forrósága, és a bosszúvágy hamuján tervek zsendültek. Remények. Mire az alvókhoz ért, már mosolygott magában, mint akinek kedves titka van. Csak akkor komolyodott el, amikor csendesen ledőlt az alvók mellé. „Szegények – gondolta –, nekem dolgoztak fél éjszaka.”

Nemsokára azután megszólalt mögöttük az erdő. A feketerigó trillázva szaladt végig az avaron, és elhallgatott a patak, mely csak éjszaka hordta az újságokat. A derengésből hajnal lett.

– Reggel van, emberek – mondta Cserei Péter, és elindult a patakhoz, hogy megmosakodjon.

Dallos Jóska nehezen ébredt. Gondolatai kuszán jártak, amíg végre szép rendbe szedte őket, és ekkor mogorva képpel ő is megmosakodott.

– A kasznár úr azt izeni, hogy menjünk a berekbe, ha itt végeztünk. – Aztán nem szólt többet, pedig szeretett volna valami szépet mondani a kilenc embernek, elsősorban Cserei Péternek.

És újból elindult a tíz kasza. Mögöttük pedig a tíz meghajolt ember.

Felszáradt már a hajnal, rövidült az árnyék, és nem lehetett messze dél, amikor Dallos Jóska azt mondta:

– Meglazult a kaszám, megigazítom… – És elballagott a híd felé, hol ebédelni szoktak, s ahol piroslott már Zsuzska kendője.

– Mi jót hoztál, Zsuzska? – nevetett rá Jóska.

Zsuzska csak mosolygott. Szomorúan, mint akik tudják, hogy a kedvesség nem nekik szól, hanem nyomorékságuknak.

Jóska leült mellé, és a hangja most nehéz lett, mint maga a mondanivaló.

– Azért jöttem, hogy beszéljek veled, Zsuzska, nincs az én kaszámnak semmi baja…

Zsuzska szemei nagyra nyíltak, és ősi, asszonyos ösztönök lángoltak fel benne. Piros lett kedves arca: „Hát mégis?! Ó, istenem…”

– Egyedül vagyunk, Zsuzska. Te se jársz a lányok közé, én se… táncban sem láttalak sohase.

Zsuzska lehajtotta a fejét, és úgy érezte: muzsikálnak valahol…

– … mégis mindig jó szívvel gondoltam rád, és azt gondolom, te is.

– Én is… – susogta Zsuzska.

– És azt gondoltam… azt gondoltam, hozzám jönnél feleségül?

Lángolóan sütött a nap. Dallos Jóska barna keze ernyedten, nyitva feküdt a füvön, és Zsuzska kis keze botorkálva elindult feléje.

Cserei visszanézett a rét végéről. Megdöbbent. Zsuzska lehajtott feje nyugtalanította. Jóska arca is olyan messze néző volt. Valami ott nincs rendjén…

– Fene ezt a kaszát – mondta –, ez is meglazult! Ezt a kis sarkot még vágjuk le, emberek, amíg visszajövök – és elballagott.

Jóska arcán komoly boldogság sugárzott, Zsuzska pedig lehajtott fejjel rakta szét a tiszta ruhán a szegényes ebédhezvalót: só, paprika, kenyér.

Baj talán nincs – gondolta Cserei Péter –, de mért nem néz rá Zsuzska? Nem is köszön…

– Péter bátyám – mondta aztán Jóska –, én beszélek Zsuzska helyett is. Jó szívvel vagyunk egymáshoz, és ha Péter bátyám is úgy akarja, megesküdnénk… már régen akartam szólni.

Cserei Péter „azóta” először mosolygott. Komolyan, békésen, és felnézett az égre.

– Segítsen az Isten benneteket, fiam! – És odaadta kezét Jóskának, aztán megsimogatta Zsuzska fejét.

– De gondoltál-e arra, hogy az én kislányom… hiszen tudod, a keze… – És elakadt Cserei Péter, mert azt mégsem szerette volna, ha hangjából sírás buggyan elő.

– Péter bátyám! Nem is kell szólnia. Itt van az én két kezem. Már odaadtam Zsuzskának – és felemelte karját a levegőbe.

Dél volt akkor. Valahol harangoztak, és a felemelt dolgos ököl árnyéka odaesett a fehér ruhára, és úgy látszott, mintha keményen marokra fogta volna azt a most szelt barna kenyeret.

Uram! A reggeli csendben békéért,
bölcsességért és erőért imádkozom.
A szeretet szemével akarom nézni a világot:
türelemmel, megértéssel és kedvesen.
Úgy látni gyermekeidet, ahogyan Te látod őket,
csak a jót venni észre mindenkiben.
Tégy süketté a pletykákra,
némává a rosszindulatú beszédre.
Hadd legyek olyan készséges és vidám,
hogy a közelemben az emberek
megérezzék a Te jelenlétedet.
Uram, öltöztess engem a Te szépségedbe,
hogy egész nap Téged hordozhassalak!
Ámen.

Mezítelenül születtem, hogy le tudj mondani önmagadról.
Szegényen születtem, hogy megtalálhasd Bennem a gazdagságot.
Kicsinek születtem, hogy te se akarj uralkodni másokon.
Istállóban születtem, hogy megtanulj tisztelni minden helyet.
Barlangban születtem, hogy minden jóakaratú ember közeledhessen Hozzám.
Ijesztően gyengének születtem, hogy te soha se félj Tőlem.
Fegyver nélkül születtem, hogy bízhass jóságomban.
Szeretetből születtem, hogy soha ne kételkedj szeretetemben.
Éjnek idején születtem, hogy elhidd: minden földi valóságot képes vagyok megvilágosítani.
Emberként születtem, hogy sohase szégyelld magad azért, ami vagy.
Mária fiaként születtem, hogy neked is legyen édesanyád.
József fogadott fiaként születtem, hogy megértsd: az igazi apa az, aki védelmet és szeretetet ad.
Egyszerűségben születtem, hogy te se legyél bonyolult.
Megalázottan születtem, hogy képes légy fölülmúlni magadban a kevélységet.
Elrejtve születtem, hogy képes légy elkerülni minden önmutogatást.
Gyermekként születtem, hogy megtanulj te is nyíltnak, bizalommal telinek lenni, mint a gyermek.
Teérted születtem, hogy mindnyájan együtt térhessünk vissza az Atya házába.

A testi betegségekre ott vannak a gyógyszerek,
de a magányt, kétségbeesést és reménytelenséget
egyedül a szeretet képes meggyógyítani.
Sokan vannak a világban, akik egy darabka kenyérre
éheznek, de még többen olyanok, akik csak egy kis szeretetre.

Kalkuttai Szent Teréz anya

Mi voltunk az egyetlen család az étteremben. Eriket beraktam egy etetőszékbe, és megjegyeztem magamnak, milyen csendben eszik minden vendég. Néhányan halkan beszélgettek. Erik hirtelen örömteli kiáltást hallatott…
– Szia! – mondta, miközben pufók kezeivel a szék tálcáját püfölte. Szemei az izgatottságtól kikerekedve, száján azzal az imádnivaló fogatlan mosollyal, hevesen integetett. Próbáltam megtalálni hirtelen örömének forrását. Sikerült. Egy koszos, szakadt kabátot viselő öregember volt. Nadrágja gyűrötten lógott rajta, cipzárja félig lecsúszva, egyik cipőjéből kikandikáltak a lábujjai, erekkel telerajzolt orra, olyan volt, mint egy térkép. Túl messze voltunk ahhoz, hogy szagokat érezzünk, de biztos voltam benne, hogy büdös. Ő is integetett.
– Szia, kicsi baba! Szia, nagyfiú! Kukucs! – mondta Eriknek. Összenéztünk a férjemmel. „Most mit csináljunk?”
Meghozták az ebédünket. A férfi szakadatlanul kiabált a túloldalról.
– Ismered ezt a játékot? Kukucs! Nézd csak! Ismeri!
Senki sem gondolta, hogy a férfi aranyos, és egyértelmű volt, hogy részeg. A férjemmel majd elsüllyedtünk szégyenünkben. Csendben ettünk, de nem úgy Erik, aki egész repertoárján végigment, az öreg pedig mindent utánacsinált.
Végre befejeztük az evést, és a kijárat felé vettük az irányt. A férjem elment fizetni azzal, hogy a kocsinál találkozunk. Az öregember pont köztem és a kijárat között ült. „Uram, segíts, hogy kijussak innen anélkül, hogy megszólítana minket!” – imádkoztam magamban.
Ahogy közeledtünk, próbáltam úgy fordulni, hogy ne érezzük a leheletét, de miközben elfordultam, Erik kitekerte magát, és az ismert „vegyél fel” babapozícióba helyezkedett.
Mielőtt bármit tehettem volna, Erik az öregember karjaiba vetette magát.
Hirtelen ott álltam, és néztem, ahogy egy nagyon büdös öregember a karjaiban tart egy boldog kisgyereket. Erik teljes bizalommal és szeretettel a férfi kopott vállára hajtotta a fejét. Az öregember becsukta a szemét, és láttam, ahogy megindulnak a könnyek. Öreg, koszos, fájdalomtól és a kemény munkától kicserzett kezei igazi gyengédséggel tartották a fiamat, miközben szeretettel a hátát simogatta.
Nem láttam még ilyen mély és ugyanakkor ennyire röpke szeretetet két emberi lény között. Döbbenten álltam. Az öreg néhány másodpercig ölelte Eriket majd rám nézett.
– Nagyon vigyázzon erre a fiúra! – mondta szilárd meggyőződéssel.
Nagy nehezen kinyögtem, hogy „megteszem”.
A férfi nem túl nagy hajlandósággal, szomorúan fejtette le magáról Eriket, mintha valóban fájdalmat okozott volna neki a mozdulat. Megfogtam a fiamat és az öregember ennyit mondott:
– Isten áldja asszonyom! Ez volt a karácsonyi ajándékom.
Egy elmakogott köszönet után futva tettem meg az utat az autóig. A férjem nem értette miért sírok és miért szorítom úgy a fiamat, miközben azt mondogatom, hogy „Uram, Uram, kérlek, bocsáss meg!”
Tanúja voltam Krisztus szeretetének egy gyermek ártatlanságán keresztül, aki nem látott bűnt, és nem ítélkezett. Egy kisgyereken keresztül, aki a másik lelkét látta, és egy anyán keresztül, aki nem látott tovább az öltözéken. Keresztényként vak voltam, miközben karjaimban tartottam egy gyermeket, aki látott. Úgy éreztem, Isten azt kérdezi tőlem: „Hajlandó vagy megosztani a fiadat egy pillanatra?”, mikor Ő meg nekünk adta az Övét, örökre.
A rongyos öregember eszembe juttatta, hogy „olyanokká kell lennünk, mint a kisgyermekek”.

Élt a környékünkön egy kedves idős hölgy, aki még évekkel ezelőtt elveszítette a férjét. Nem sokkal később újabb csapás következett be az életében: lánya, veje és két unokája tragikus hirtelenséggel meghalt egy autóbalesetben. A néni egy nagy bérház egyik szűk lakásában lakott egyedül, és kevés nyugdíjából próbált megélni valahogy. Egyik nap, amikor hazafelé tartottam az iskolából, a bérház kapuján egy hirdetést vettem észre.

Nem sokat gondolkodtam: bementem a házba, fel az 5. emeletre, kivettem a tárcámból 2000 forintot, és becsöngettem. Amikor a néni meglátott kezemben a pénzzel, kicsordultak a könnyei, és meghatódva így szólt:
― Te vagy ma a tizenkettedik ember, aki feljött hozzám a 2000 forinttal. Nagyon köszönöm!
Mosolyogva elbúcsúztam tőle, majd a lifthez léptem.
Még utánam szólt az ajtóból:
― Lányom! Azt a hirdetést vedd le kérlek, mert azt sem én raktam ki.
Csak állt ott az ajtóban és potyogtak a könnyei…

Látszott rajta, hogy mélyen megrendíti az a szeretet, amit a mai napon megtapasztalhatott.

 

Ne az egész világnak akarjatok segíteni, hanem azoknak, akik társaságotokban vannak!

Avilai Szent Teréz

Ó, Jézusom, te azt mondtad:
„Én vagyok a kapu.
Ha valaki általam megy be, üdvözül”.
Nem akarom beérni azzal,
hogy szavaidat olvasom, elmélkedem róluk,
helyeslem, csodálom, hirdetem;
segíts Uram, hogy alkalmazzam, éljem,
hogy átvigyem életembe!
Add, hogy hitből éljek,
félretegyem az emberi okoskodást,
ami őrültség előtted,
és életemet isteni bölcsességed
szavai szerint irányítsam,
ami őrültség az emberek előtt. Ámen.

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat
s nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég aki voltam,
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet
és megfuthattam a kicsik futását
és futva futhatok az Érkező elé
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! –
hála legyen, Uram!
hála legyen!

 

Fehér fényben, fehér ruhában,
Egy férfi jár előttem egyre.
Vezet, vezet, kezem kezében,
Föl a magányos, nagy hegyekre.
Az emberarcok ködbe vesztek,
Ketten vagyunk a hegyeken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.

Megláboltam a pusztaságot,
Homokviharos, sívó tengert.
Szürke porát szívemre szórta,
Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
De tikkadt lelkem felüdítve
A Mester arca járt velem.
Kezem meleg kezébe fogta,
S én követem.

Lehevertem illatos fűre
Oázisok mézes szelében,
Elálmodoztam rózsás felhőn,
Távol dalon, zsongó levélen.
De kezét homlokomra tette
S megnyitva álmodó szemem,
Előre mutatott a Mester,
S én követem.

Elértem a hegyek tövébe
S indultam fölfelé nyomában.
Dideregtem a szirti szélben,
A szikla megvérezte lábam.
Ha megálltam, szemembe nézett
És rám mosolygott csendesen.
S belém szállott a Mester lelke.
És követem.

Mikor az első csúcsra értem,
Verejtékes nap estelén,
Megkísértett a nagy Kísértő,
És egy világot tárt elém.
De a Mester szemembe nézett,
Szomorú szemmel, könnyesen,
S rajta kívül nem láttam semmit.
És követem.

Járok magányos hegytetőkön,
A magasságos szirthazában.
S egy férfi jár előttem egyre,
Fehér fényben, fehér ruhában.
Léptünk alatt meleg virágok
Serkednek a vad köveken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.

 

Hallják meg hívők és hitetlenek
Élet-halálra szóló eskümet!
A szív bősége zúg fel ajkamon,
Az kényszerít a Krisztus vallanom.
Hallják meg rokkant, vén aposztaták
S a vétekben vajúdó új-világ,
A forradalom, a vak Leviáthán,
És hallja meg a settenkedő Sátán:
Isten nevében vallomást teszek:
Hiszek.

Hiszek, és hitem súlyos és kemény.
Nem tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:
Igen és nem
, kereken, magyarán.
Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás:
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ád elébem.
Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.

Hiszek egy Istent, ki három személy,
Az élő Istent, aki bennem él,
S akiben élek, mozgok és vagyok,
Kinek tenyerén megsimulhatok.
Akinek rám is éber gondja van,
És cselekszik bennem és általam.
Aki mozdítja minden mozdulásom,
S én jóban-rosszban boldogan imádom
Intéző édes mély akaratát.
Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.

Égnek és földnek testté vált frigyét:
Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét.
Akit az Atya örök óta szül,
És akiben szépséggé lesz a zűr.
Kinek emberré tetszett válnia,
Hogy Isten legyen az ember fia.
Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk,
Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát.
Benne az élet és benne az út.
Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.

Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet:
A Szellemet, aki a Szeretet.
Aki Szent Péter ajakán rivall,
Hegyeket bont, szíveket áthidal,
És hét csatornán csorgatja beléd
Az élesztő kegyelem kútfejét.
Ki tüzet gyújt az embergondolatnak,
Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak
És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz.
Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.

Hiszek, és tudom, honnan a hitem.
Házamat én kőszirtre építem.
Négy élőlény az erős alapok:
ember, oroszlán, sas, tulok.
Hallottam a piacon szólni Pált,
Hallottam Ágostont és Ottokárt,
Látom a szirten Péter kulcsait,
S bennem a mélyben, hallom döbbenettel:
Kimondhatatlan gerjedezésekkel
A Szentlélek sóhajtozik.
Ó tudom kinek, ó tudom kinek:
Én az eleven Istennek hiszek.

Élő hitemmel vagyok én szabad.
Mankó helyett kötöttem szárnyakat.
Ami akad a földön emberi,
Gazdag szívem testvérnek ismeri.
És ami túl az emberkörökön,
A végtelenség: ígért örököm.
És mikor üt a boldogságos óra,
Hogy befogadjon koporsóm gubója:
Hitem gyertyája utolsót remeg,
És Istennek ajánlom lelkemet.

 

Embernek lenni!
Csak-embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld-szülte földnek
És Isten-lehelte szépnek!

Lerázom magamról a port,
Amit a századok ajka rámlehelt,
Ledobom a palástot,
Amit a Hivatal rámtekert,
És az apostol köntösét is szétnyitom,
Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:
Nézzétek, itt vagyok.

Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
Amit a földanya megformált a mélyben,
Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
Fogantatásom titokzatos pillanatában:
Én, ember, egy a millióból.

Ne várjatok éntőlem prédikációt
És ódát és okoskodást ne várjatok:
Én azt beszélem, ami vagyok.
Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
Öröktől való.
Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
Ami több lenne a pornál,
És mégis, úgy akarta az, aki formált:
Ami vagyok, örökkévaló.
Semmi vagyok, egy milliomod,
De minden, mert mindnyájatok.
Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
Akár a ti eretek!
És piros bennük és meleg a vér,
Mint bennetek.
Nézzétek ezt a szájat:
Kenyérre és csókra és szóra született,
Mint a tietek.
Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
És látni tanult és sírni szokott,
Mint a ti szemetek,
És álmélkodik reggeltől estig,
Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
Halljátok, a szívem hogy piheg?
Hallgassátok és megértitek,
Hiszen ő is, mint a ti szivetek,
Kilenc hónapon át pihegett
Egy édes anyának szíve megett,
És visszatér, mint ti visszatértek,
A földbe, amelyből vétetett.

És ez a lélek, érzitek-é,
Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
Ó nézzetek belé!
Magát mutatja, egyet mutat:
De ebben az egyben a ti arcotokat.
Tükör módjára tükrözi hűn:
Benne az erény és benne a bűn,
És minden érzés benne van,
Ami csak bennetek megfogan,
S kimerhetetlen mélyébe lenn
Piheg a mindennapi rejtelem:
A közös, a közös Végtelen.

 

Én Istenem, legyek vidám,
hogy házamat vidítni tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senkisem
bánkódni gondon és hiányon.
Legyen szelíd vasárnapom,
ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,
ma minden gondot tűzre vessek.
Nyújtsam ki kincstelen kezem
s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,
a hollós téli bút daloltam.
A bátrakkal hadd mondom el:
panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám
ujjongjon újra puszta lelkem,
mint rég, mikor falum felett
az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,
víg fecskeszó bolond viharban,
tudatlan gyermekhang legyek
a jajgató világzavarban.

 

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szivem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

 

Továbbiak betöltése