Az érthető, hogy voltak ellenségek;
az ok: gonoszság, féltés, félreértés,
s a nyers tömeg a szélsőségre hajló,
s így törvény lett a szörnyű törvénysértés.
De hol voltak az Igazság tanúi,
a pásztorok, kik még bölcsőben látták,
a napkeleti bölcsek karavánja,
s a négyezrek, kiket kenyérrel táplált?
A volt vakok hogy’ bírták nézni mindezt,
s a tisztult poklosok most merre voltak,
s azok, akiknek ördögét kiűzte,
s halottaikból feltámasztott holtak?
S ordítozóknak durva „Barrabás”-át
miért nem harsogtátok túl, ti némák,
akiknek hangját visszaadta, s merre
lapultatok ti lábra keltett bénák?
Kafarnaumnak századosa mért nem
mozgósította hősi kis csapatját,
s a tanítványok – egy kivételével –
a Mestert mért hogy gyáván cserbe’ hagyták?
Ó mennyi kérdés! – roggyant lábinakkal
s előrecsukló csapzott, vérző fővel,
úgy csüngött ott, mint görcsben megvonagló,
halott-fehérre sápadt nagy kérdőjel.
Mért halk a hit? – és mért félénk a jóság? –
mért nincs a Jónak több kohéziója? –
erénynél mért erősb a bűn, a vétek? –
az Istenember mért került bitóra?!
S három sötét nap hallgatott az Isten …
Aztán pecsétje felpattant a zárnak,
midőn a gyászba hullt világra virradt
a lélek-fényt sugárzó szent Vasárnap!
