Ha azért nem megyek be
a belső szobába, mert attól tartok,
ott terpeszkedik unalom-Isten,
aki mindig ugyanaz, ma és örökké,
akivel minden perc végtelennek tűnik,
alig várom hogy felpattanhassak,
és végre hasznosan
szorgoskodjak a világban, nos…
Nos, akkor fognom kell egy lapátot,
és szépen eldobálni az útból
azt a sóderhalmot,
amelyet kineveztem Teremtőnek,
hogy sitty-sutty, elmenekülhessek előle.
Az a helyzet hogy nincs matematikai
képlet, amellyel előre kiszámolhatnám,
mi is lesz pontosan, mi vár rám odabenn,
hiszen JHVH maga a váratlanság.
Néha pár perc ima után
olyan forrósággal önt el,
mintha termálvízben ülnék.
Máskor alig tudom szétkergetni
rajzó gondolataimat,
hogy elmerülhessek békéjében.
Megint máskor hívogat,
nyissak már ki egy ablakot
szent könyvében, és azon keresztül
robbanóanyagot hajít az életembe,
BUMMMMM… hát ez meg mi volt, Uram?
Megint máskor piszkál,
hogy táncoljunk-daloljunk együtt,
nem fér a bőrébe.
Ha egy pillanatra elveszítem őt,
ha úgy érzem, nincs is itt,
csak magamat csapom be,
akkor elég a szívdobogásomra
vagy a lélegzetemre figyelni,
hiszen ő, aki szeretetből,
magának teremtett engem,
igen, ő pumpál belém
minden deci vért,
minden korty levegőt.
Kreatív sarok ajánló
S mikor völgyünkre tört az áradat
s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,
egyetlenegy kőszikla megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.
Egy szomorú ember elindult, hogy megkeresse a boldogságot. Útjában először egy földművest kérdezett meg, nincs-e a földeken s azt a választ kapta, nincs. Azután megkérdezett egy bankárt, nem a bankban van-e, de ott sem volt. Tovább menve megkérdezett egy milliomost,...
Fehér fényben, fehér ruhában, Egy férfi jár előttem egyre. Vezet, vezet, kezem kezében, Föl a magányos, nagy hegyekre. Az emberarcok ködbe vesztek, Ketten vagyunk a hegyeken. Kézen fogva vezet a Mester, S én követem. Megláboltam a pusztaságot, Homokviharos, sívó tengert....
