Ha azért nem megyek be
a belső szobába, mert attól tartok,
ott terpeszkedik unalom-Isten,
aki mindig ugyanaz, ma és örökké,
akivel minden perc végtelennek tűnik,
alig várom hogy felpattanhassak,
és végre hasznosan
szorgoskodjak a világban, nos…
Nos, akkor fognom kell egy lapátot,
és szépen eldobálni az útból
azt a sóderhalmot,
amelyet kineveztem Teremtőnek,
hogy sitty-sutty, elmenekülhessek előle.
Az a helyzet hogy nincs matematikai
képlet, amellyel előre kiszámolhatnám,
mi is lesz pontosan, mi vár rám odabenn,
hiszen JHVH maga a váratlanság.
Néha pár perc ima után
olyan forrósággal önt el,
mintha termálvízben ülnék.
Máskor alig tudom szétkergetni
rajzó gondolataimat,
hogy elmerülhessek békéjében.
Megint máskor hívogat,
nyissak már ki egy ablakot
szent könyvében, és azon keresztül
robbanóanyagot hajít az életembe,
BUMMMMM… hát ez meg mi volt, Uram?
Megint máskor piszkál,
hogy táncoljunk-daloljunk együtt,
nem fér a bőrébe.
Ha egy pillanatra elveszítem őt,
ha úgy érzem, nincs is itt,
csak magamat csapom be,
akkor elég a szívdobogásomra
vagy a lélegzetemre figyelni,
hiszen ő, aki szeretetből,
magának teremtett engem,
igen, ő pumpál belém
minden deci vért,
minden korty levegőt.
Kreatív sarok ajánló
A német költő, Rilke egy idóben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt,...
A konyhában ültünk a földön és a tűzhely meleg fénye kiugrott néha meg-megsimogatván arcunkat. Hallgattunk, de magunkban megvallottuk, hogy a mű tökéletes, és nem is vettük le a szemünket róla. Tornya volt, ajtaja volt, ablakai voltak, ahol be lehetett tekinteni...
A nagymama magával viszi a kisunokáját a templomba. A nagyi hosszan imádkozik, a kisfiú pedig elbűvölten nézi az örökmécses vörös fényét. Végül már nem győzi türelemmel:
– Nagymama, sokáig kell még várni, hogy a lámpa zöldre váltson?
