Ne félj, mert veled vagyok, én a tiéd, te az enyém,
tudom a PIN-kódodat, de nem árulom el senkinek,
ismerem az összes sebhelyedet és anyajegyedet,
minden jelszavadat és a digitális ujjlenyomatodat.
Fel tudom sorolni első szerelmeidet név szerint,
mert kedvesek énnekem is, születésnapi
ajándékaidra mind emlékszem, a karácsonyiakra is,
jobban tudom, hogy gyarapodott a súlyod,
nőtt az ajtófélfára rótt magasságod, mint a védőnő,
tudom, mi a kedvenc édességed, hogy melyik szagot
utálod legjobban, hogy melyik pillanatba
utaznál vissza legszívesebben, hogy melyik
város szerepel a bakancslistádon,
álmodban el is viszlek oda nem egyszer,
nem kétszer, s ha hagyod, hogy én szervezzem
az utat, a valóságban is el fogsz jutni oda.
Tökéletesen tudom utánozni az aláírásodat,
de inkább megmaradok a magaménál,
VAGYOK, AKI VAGYOK, minden intődet
én láttamoztam, minden igazolatlan órádat
én igazoltam. Ha tengeren kelsz át, ott vagyok
veled, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg,
ha a szülőszobán ülsz vagy benn vajúdsz,
én nem mozdulok mellőled, veled vagyok
a sugárkezelésen, átölellek a krematórium folyosóján,
míg várod, hogy kiadják édesapád forró hamvait.
Nem kell nélkülem menned urológushoz és fogászhoz,
az adóhatóság előszobájába is elkísérlek,
a tartozások örvénye nem borítja el fejedet,
ha üvöltve követelik rajtad az örökséget,
ott leszek veled, és moly nem rágta,
rozsda nem marta örökséget tartogatok
neked az élők országában.
A KRESZ-vizsgán ott ülök melletted, az állásinterjún
lerágom a körmömet érted, ha megcsalt
a szerelmed, együtt bőgök veled a vécén,
a művi vetélés után nem hagylak egyedül,
sem a válóper közben a bíróságon.
Férjezett vagy férjezetlen neveden szólítalak,
beceneveden szólítalak, mint a barátaid,
anyának, apának, mint a gyerekeid,
gyermekemnek, mint a szüleid.
Megváltalak, óvadékot teszek le érted
a rendőrőrszobán, elengedem minden lelki
és érzelmi tartozásodat, új lapot nyitok neked,
minden reggel új hajnal íratlan papírlapját,
minden január elsején vadonatúj évet
adok neked, ifjúságod megújul, mint a sasé,
ha nem csak az evilági, homályos tükörben nézed,
kezedbe adom szeretetem tükrét,
az az egyetlen valós valóság,
hisz örökké tart.

Isten tudja csak Istent tökéletesen szeretni.
Atya a Fiút, Fiú a Lelket,
Fiú az Atyát, Atya a Lelket.
Körbeszeretik egymást végtelen erővel.
S bár teljesen be tudják egymást tölteni,
mégis szomjas ez az Isten,
egy nála sok milliárdszor kisebb lénybe,
az emberbe szeretné áramoltatni a lehető
legtöbb szeretetet, ami csak belefér.
Minket szeretne táplálékul,
de nem úgy, mint egy ragadozó,
hanem mint egy szerelmes.
Önként kínálkozik táplálékul,
de nem úgy, mint zsákmány a ragadozónak,
hanem mint kedves a kedvesének.
Meghív, hogy szürcsöljük az ő igéjét,
mely nem tér vissza az égbe anélkül,
hogy erőt ne adna.
Meghív, hogy kalászt morzsoljunk,
kenyeret törjünk az Úr napján,
a pihenés napján, a hetedik napon.
Testét együk, igyuk a vérét.
Enni és táplálni akar egyszerre,
nem tud betelni örömünkkel,
ízlelgeti jelenlétünket, ha neki adjuk,
elmerül imádságunkban,
képére formált arcunkban törli meg arcát.
Azt szeretné, hogy köze legyen hozzánk,
hogy közünk legyen hozzá,
hogy beleszabaduljunk, mint malac a búzába,
hogy elvesszen bennünk,
mint hógolyó a hómezőn.
Ha csepp vagyunk, ő forró kő szeretne lenni.
Ha homokszem vagyunk, ő sivatag.
Ha kis kavics, ő széles folyamágy.
Ha búzaszem, ő termékeny barázda.
Szeretne önmagává lényegíteni,
önmagának megtartani teljesen,
s közben át is adni minket
az összes többieknek,
hogy kovászként őket is megkelesszük.
Szeretne beleölelni abba, ami ő,
beleolvadni abba, ami mi vagyunk.

Három barát üldögél
egy kocsmaasztalnál,
elvileg nem nagy szám,
az idő ideális, az egyik mesélni kezd,
igazán jóízűen, a másik folytatja,
a harmadik befejezi,
egymás szavába vágnak,
de nem bánja senki,
olyan jó ritmusú együttlét ez, olyan teljes,
nincs senkiben rivalizálás, akarnokság,
se harag, se neheztelés,
de mindezeket képesek felidézni,
néha könnybe lábad a szemük,
mert érzékenyek is,
nem sebeznek és nem sebződnek,
egyre növekszik bennük az összetartozás,
minden sztori közelebb hozza
őket egymáshoz,
közös egylényegükhöz,
semmi szükség elemezgetni,
milyen is ez a barátság,
mikor is kezdődött,
meddig kötött szövetség,
mert nyakig ülnek benne,
akár egy fürdőmedencében,
akár a lugas illatában,
akár a fröccsbuborékok
pezsgette hangulatban,
s ez nem a felszín, ez mélység,
annyira telített érzés,
hogy nem éri be önmagával,
hogy ebből a szeretetből kibuggyan,
túlcsordul az öröm olaja,
hogy egy egész világ teremtődik,
hogy aszteroidák és lángbolygók
pördülnek ki belőle, galléros gyíkok,
szökdécselő okapik, semmisúlyú kolibrik,
kérészek és hópárducok,
elektromos ráják és gejzírek,
emberek, asszonyok, gyerekek,
borkóstolók és toronydaruk,
penészgombák és körhinták,
óriáscsúszdák és húsevő növények,
brüsszeli csipke, vízisí, jégszobor,
akácillat, fagyizás, pitypangfújás,
meg még annyi minden.
Csak mert kérdezted,
hogy is van ez a Szentháromság.

Erősítsem meg a szívemet sarokvasakkal,
pántokkal, mert akkor rakomány örömet
borítanak majd ide, ki ne dűljön a sarkából.
Tegyem tágassá a sátramat, hogy elférjen benne
minden hömpölygő találkozás és széles mozdulat.
Építsek erős gátakat a fejemben, mert olyan bitang
áradással rohamoznak meg majd az emlékek,
hogy félő, egész lényemet magukkal sodorják.
Építsek víztározókat a könnyeimnek,
máskülönben a gyógyulás záporesője
nem fog megférni partjai között.
Nyissam meg homályos szobáimat,
ahová eddig nem engedtem be Istent,
szellőztessek ki, és dobáljam ki a sok mocskot,
hadd tetőzzön a fény, hadd mosson át.
Persze megeshet, hogy hiába várom
az örömöt, mint az őrszem a hajnalt,
mint a földműves az esőt,
mint a hajós a vitorladagasztó szelet.
Nem fog jönni, ha a bennem lévő hiányokat
betömködöm zajjal, képekkel, tevés-vevéssel.
Nem fog jönni, ha bezárkózom,
és nem tüdőzöm le a kinti levegőt
azon fagyos, ködös, borús frissességében,
ha nem hagyom, hogy a tágas tér
úthengere alaposan átvasaljon.
Nem fog jönni, ha cipelem magammal
a bántalmak, borzalmak, sértések,
megalázások málháját, és ahelyett,
hogy elmerülnék a pillanat békességében,
turkálok az ócskaságok között,
és hergelem magamat,
olyanokkal vitázva, akik jelen sincsenek,
s így én sem tudok majd a jelenben lenni.
Nem fog jönni, ha folyton kijárok
a kertem végébe, ahol a hírcsatornák
zakatolnak, és öntik a szennyet,
hogy felháborodva halászgasson
benne a jónép, szörnyülködjön naphosszat.
Nem fog jönni, ha eltorlaszolva találja
a kapukat, feldúlva az utakat,
előkészítetlen a hajlékot,
az öröm nem terrorista, aki bekúszik
oda is, ahova nem hívták, ahol nem várják.
Készülnöm kell, hangolódni, utat egyengetni,
levetkőzni rossz megszokásaim gönceit,
visszatérni az egyszerű, tiszta, derűs,
kézzelfogható és lassú dolgokhoz.
Begyújtáshoz, mosogatáshoz, főzéshez,
nézéshez, járáshoz, imához, beszédhez.
Elhordozni a külső-belső feszültségeket,
hűségesen várni a szövetség napját,
mely lassan kel fel, mindig csak egy fél
árnyalattal világosodik, alig érzékelhetően,
mégis tévednek, akik azt harsogják,
nincs itt semmiféle remény, lehet
elkotródni, hazamenni, vége a világnak.

Azt mondta:
Isten a szeretet.
De azt nem mondta:
elég mindent leönteni szeretetszósszal,
cukin mosolyogni,
nem kell egyenként mindenkit szeretni,
nem kell cselekedni, élni a szeretetet,
úgyis eljuttok az Atyához,
majd a szeretet megerőszakol,
és juszt is üdvözít.
Azt mondta:
én vagyok az út, az igazság és az élet,
senki nem mehet az Atyához, csak általam.
De azt nem mondta:
bármilyen úton haladtok,
bármit gondoltok igazságnak,
bárhogy viszonyultok az élethez,
mindenképp eljuttok hozzám és az Atyához,
nasizgassatok kedvetekre, jó lesz az úgy!
Azt mondta:
veletek maradok a világ végezetéig.
De azt nem mondta:
úgy is jó, ha kizártok az iskolákból,
a médiából, a közösségi terekből,
a mindennapjaitokból,
legyek én a ti kis titkotok,
senki ne lássa, hogy hozzám tartoztok.
Azt mondta:
odaadom magamat minden bűnötökért
egészen elégő áldozatul.
De azt nem mondta:
bűnözzetek nyugodtan,
úgyis megbocsátok,
ez a szakmám,
meg hát olyan relatív, mi a bűn,
mindenki mást mond, és ez nekem oké.
Azt mondta:
a megváltásnak végtelen kapacitása van,
a lakomára mindenki kap meghívást.
De azt nem mondta:
ne vörizz, légy hepi,
mindenki üdvözül, bármit tegyen is,
nincs pokol, se Sátán, ezek mind mesék csak!
Azt mondta:
az az örök élet, hogy megismerjetek
engem és az Atyát.
De azt nem mondta:
ha már megismertetek, ki vagyunk pipálva,
nektek van belépőtök, mi meg húzunk
a nevetek mellé egy strigulát,
nem kell ám mindennap
velünk időznötök szerelmesen!

Jól emlékszem az érkezésedre, földig érő
köntösben voltál, semmi poggyász nálad,
sem aktatáska, sem húzós bőrönd,
két sarut ne vigyetek magatokkal,
elég, ami rajtatok van, könnyedén
mozogtál, mint egy atléta, mint egy
madár, a csontjaid is könnyűnek
tűntek, de a kivillanó karod szíjas,
kiugró pofacsontodon is látszott
a fizikai munka és a gyaloglás
szeretete, úgy beszéltél, mint aki
szeret élni, bár nem mindent szeret
abból, ami körülötte történik,
a lealacsonyítást, az ítélkezést,
a képmutatást nem állhattad,
villant ilyenkor a szemed,
és nem lehetett felróni neked,
hiszen sosem kaptunk rajta ilyesmin,
a kezdet embere voltál, mint aki
alig várja, hogy nekilásson valaminek,
mindennek, csapjunk bele, jókedvűen
összedörzsölted a markodat,
ha tényleg kíváncsiak vagyunk, hol laksz,
tartsunk veled, ahol jut ennivaló
egynek, ott jutni fog háromnak is,
nincs messze, mindössze tíz óra járás,
ha jól kilépünk, de addig is perzsel,
vakít a nap, szemünkbe süvít a szél,
újabb és újabb arcait mutatja
a táj, csörög a kő a lábunk alatt,
ha forráshoz érünk, arcunkba lötyköljük
a jéghideg vizet, fejünkre csurgatjuk,
nedves lesz a ruhánk, de úgyis megszárad,
vagyis úgyse, mert beleizzadunk újra,
ilyen ez a táj, ezt csinálja az emberrel,
aszalja, pörköli, harapja, megpróbálja,
de mindez Istenben történik, magyaráztad,
rajta kívül semmi sincsen, ő tényleg
csont a csontunkban, hús a húsunkban,
örömét leli abban, ha élünk, mozgunk
és vagyunk, ha benne maradunk a jóban,
ha ki tudjuk várni az érlelődést,
ha lépésről lépésre, lélegzetvisszafojtva
lessük a nagy terv beteljesedését,
ha teljesen elmerülünk a Teremtő hűségében,
ha átéljük, hogy éjjel-nappal fejünkön
az Úr tenyerének kipája, a kéklő égbolt,
és ha akkor valaki azt mondja nekem,
hogy önként átadod magad kínzóidnak,
csak miértünk kérleled majd őket,
csak arra lesz gondod, hogy minket
baj ne érjen, hogy simán bevállalod
a halált, csak hogy mi élhessünk,
hogy mi legyünk a kezdet emberei,
hogy menjünk tovább élve, mozogva
Istenben, átragasztani másokra az ő
szeretetét, mint ahogy a nevetést,
az ásítást átadjuk egymásnak,
ha akkor valaki ezt mondja, biztosan
elsírom magam, hiszen rád találtunk,
és mentünk a tájban, a kezdetben,
és tudtam, hogy egész eddigi életemben
csak erre vártam.
Dönti rám a földet-eget,
Keddeket és péntekeket,
Szívdobogást, lélegzetet,
Szárnyashangyából ezreket,
Forrásból sistergő vizet,
Napsütést, mit a cég fizet,
Epret, málnát, diót, banánt,
Igent, nemet, biztost, talánt,
Csepp kölyköket, cseperedést,
Közönyt, sírást és nevetést,
Betegséget, egészséget,
Összes magyar népmeséket,
Bimbót, virágot meg termést,
Felmagzott fűben hempergést,
Kajla kutyák füle bojtját,
Tüzet, amint gyújtják, oltják,
Mézet, kést és vért és kormot,
Ürmöt, áramot, hegyormot,
Körmöt, hajat, egyre nőnek,
Táncos járását a nőnek,
Erejét a férfiaknak,
Hóesésből ötven raklap,
Gyöngyvirágot, birkanyájat,
Bömbölését kisbabáknak,
Lomb-motozó szelet áraszt,
Millió kérdésre választ,
Millió válaszra kérdést,
Sebre sót és sebre tépést,
Folyóvíznek végtelenjét,
Békaszót és békalencsét,
Lángot ontó napraforgót,
Méregerős papramorgót,
Ezer jót, mi rosszra fordul,
Ezer rosszból jó kicsordul,
Ragacsos akácvirágot,
Áldást, amely elmos átkot,
Önti, önti, egyre dönti,
Dől a lenti, dől a fönti,
Dől a fönti, dől a lenti,
S mindennap újrateremti.