Ne félj, mert veled vagyok, én a tiéd, te az enyém,
tudom a PIN-kódodat, de nem árulom el senkinek,
ismerem az összes sebhelyedet és anyajegyedet,
minden jelszavadat és a digitális ujjlenyomatodat.
Fel tudom sorolni első szerelmeidet név szerint,
mert kedvesek énnekem is, születésnapi
ajándékaidra mind emlékszem, a karácsonyiakra is,
jobban tudom, hogy gyarapodott a súlyod,
nőtt az ajtófélfára rótt magasságod, mint a védőnő,
tudom, mi a kedvenc édességed, hogy melyik szagot
utálod legjobban, hogy melyik pillanatba
utaznál vissza legszívesebben, hogy melyik
város szerepel a bakancslistádon,
álmodban el is viszlek oda nem egyszer,
nem kétszer, s ha hagyod, hogy én szervezzem
az utat, a valóságban is el fogsz jutni oda.
Tökéletesen tudom utánozni az aláírásodat,
de inkább megmaradok a magaménál,
VAGYOK, AKI VAGYOK, minden intődet
én láttamoztam, minden igazolatlan órádat
én igazoltam. Ha tengeren kelsz át, ott vagyok
veled, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg,
ha a szülőszobán ülsz vagy benn vajúdsz,
én nem mozdulok mellőled, veled vagyok
a sugárkezelésen, átölellek a krematórium folyosóján,
míg várod, hogy kiadják édesapád forró hamvait.
Nem kell nélkülem menned urológushoz és fogászhoz,
az adóhatóság előszobájába is elkísérlek,
a tartozások örvénye nem borítja el fejedet,
ha üvöltve követelik rajtad az örökséget,
ott leszek veled, és moly nem rágta,
rozsda nem marta örökséget tartogatok
neked az élők országában.
A KRESZ-vizsgán ott ülök melletted, az állásinterjún
lerágom a körmömet érted, ha megcsalt
a szerelmed, együtt bőgök veled a vécén,
a művi vetélés után nem hagylak egyedül,
sem a válóper közben a bíróságon.
Férjezett vagy férjezetlen neveden szólítalak,
beceneveden szólítalak, mint a barátaid,
anyának, apának, mint a gyerekeid,
gyermekemnek, mint a szüleid.
Megváltalak, óvadékot teszek le érted
a rendőrőrszobán, elengedem minden lelki
és érzelmi tartozásodat, új lapot nyitok neked,
minden reggel új hajnal íratlan papírlapját,
minden január elsején vadonatúj évet
adok neked, ifjúságod megújul, mint a sasé,
ha nem csak az evilági, homályos tükörben nézed,
kezedbe adom szeretetem tükrét,
az az egyetlen valós valóság,
hisz örökké tart.

Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,
Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot,
Sugaraiban álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyermekként ragyogni
Sirályokat felette felhőkkel táncolni,
Láttam a békét az emberek szívében,
Láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam soksok mosolyt és láttam a reményt,
Láttam az embert, és láttam a zenét,
Láttam a földet szeretetben élni,
Láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent amerre csak néztem,
Miközben éppen az Ő tenyerében ültem,
S az Ő hangján szólt hozzám a szél,
Mint anya, ki gyermekének mesél,
Millió apró tükörben láthatod magadat,
Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!

Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
– Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze – legnagyobb meglepetésére – megszólalt:
– Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól!
– Hagyj békén! – üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:
– Még nem.
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
– Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta:
– Még nem.
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni.
Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
– Még nem.
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
– Most már jobb. – gondoltam. Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
– Hagyd abba! Hagyd abba! – kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
– Még nem.
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:
– Még nem vehetlek ki.
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett. Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:
– Nézd meg magad!
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
– Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én! – hitetlenkedtem. – Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! – kiáltottam.
– Szeretném, ha emlékeznél arra – mondta –, tudom, hogy fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értetted, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős. Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához.

Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: „Engedj ki!”. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: „Mi történik velem?” Minden olyan zavaros. De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!

Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt.

Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok ámuló szemében,
emberek arcán.

Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma
dereng feléd.

Mindenütt láthatatlan.
Mindenben látható.

Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,

Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.

Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.

Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.

Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.

Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.

Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk:

Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.

Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.

Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: »Nem haragszom!«

Néha rángatom, cibálom: –
tudja hogy csak őt kivánom.

Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.

Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.

Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?

Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.

Consolatio mystica.

Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, – s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

 

Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod, a rét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem!
mint hal a horogra, sietnék hozzád,
de látod, a gyürüző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hínárja.
Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondérodban a tüzes lé
minek fortyog körülöttem,
ha sohase puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
ha mindig szétmállok, mint a szecska;
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
sose jön el a te országod.
Szívemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb –
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.

Dolgaim elől rejtegetlek
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.

Hogyha egy szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovadat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan,
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék

 

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

 

“Tessék mondani, tegezhetlek?”,
kérdezte tőlem egy csöpp kisfiú.
Megelőlegezte magának a bizalmat.
Válaszomat meg sem várva,
megtalálta a megfelelő formát.

Láttam,
biztonságban érzi magát mellettem.
Korábbi félelmét már elfelejtette.
Belekapaszkodott a nadrágszáramba,
tréfából belebújt a papucsomba.

Ilyenek vagyunk mindannyian.
Ott sertepertélünk az Isten közelében,
előbb úgy teszünk,
mintha véletlenül vetődtünk volna oda,
majd egyre természetesebben forgolódunk körülötte,
ám sokáig még nem merjük megszólítani.
De a világért sem tévesztenénk szem elől.

Aztán két marokra fogjuk bátorságunk,
odasomfordálunk hozzá, felnézünk rá,
alig tudjuk leplezni, hogy szívünk kalapál,
nagy levegőt veszünk,
és megszólítjuk.
Büszkék vagyunk arra, hogy tegezhetjük.

Ő pedig talán megértően mosolyog sutaságainkon.

Szeretett a vallásról vitatkozni a plébánossal, de meg győződéses nem hívőnek vallotta magát. A viták hosszúak és eredménytelenek voltak. Egyik este, a beszélgetés után a derék pap kikísérte barátját az autóhoz és integetett neki.
Meglepődve látta, hogy a barátja keresztet vet, mielőtt beindítja a motort. A plébános felrántotta a kocsiajtót és megkérdezte:
– Mit művelsz? Egyfolytában az ateizmusodat hangoztatod és most keresztet vetsz?
– Hogy gondolod? – méltatlankodott az ember.
– Én csak ezt csinálom – a homlokához érintette a kezét: – Nem felejtettem el semmit – aztán meg –
érintette a mellét: – Jóllaktam. – Aztán a bal vállát: – Pénztárca nálam van… – utána a jobbat: – …jogosítvány rendben… – összefűzte a kezét: – …mehetünk!

Nevetséges? Milyen gondolatok és szavak kísérik a jeleket, amelyeket a focisták rajzolnak magukra a
meccs előtt, vagy a diákok a vizsgák előtt? A keresztvetés a keresztény ember legnemesebb és legszentebb gesztusa; ez az a gesztus, amivel magunkra öltjük Isten végtelen szeretetét az emberiség iránt. És amit a legtöbbször elárulunk.

A kisfiú megkérdezte az édesanyját:
– Szerinted Isten létezik?
– Igen.
– És milyen?
Az asszony magához húzta és jó erősen megölelte:
– Isten ilyen.
– Már értem.

A válság őket is elérte és otthon mindenki gombóccal a torkában mászkált. Papát „fizetés nélküli szabadságra” küldték, és napok óta csak arról folyt a szó, min lehetne spórolni. Vacsora közben nyomasztó csend volt az asztalnál. Senkinek sem volt kedve beszélni. Mama hirtelen összecsapta a kezét:
– Talpra mindenki és gyertek velem!
Zavartan követték a ház előtti apró kertbe.
– És most nézzetek fel az égre! – vezényelte a mama.
Mindnyájan felnéztek. Az ég bársonyfekete kupolája szikrázó csillagok diadalíve volt. Szinte beleszédültek a látványba, úgy érezték, a ragyogás magával ragadja őket egy végtelen örvénybe. Egészen kicsinyeknek érezték magukat. Szorosan átölelték egymást. A hihetetlen látvány egészen lenyűgözte őket és lelket öntött beléjük: az egész olyan hatalmas, határtalan és időtlen volt. A szívük kinyílt és új bátorsággal telt meg. Olyan volt, akár egy óriási reklámplakát a reményről.
– A csillagok éjjel látszanak – mondta egyszerűen a mama.

Egy asszony azt állította, hogy látomásaiban rendszeresen megjelenik neki Isten. Elment tehát püspökéhez megbeszélni a dolgot, aki, mint jó elöljáró a következőket mondta.
– Kedvesem, lehetséges, hogy mindaz, amiben Ön hisz, csupán illúzió. Meg kell értenie, hogy püspöki hivatalomnál fogva nekem kell meg ítél nem, hogy az Ön látomásai valódiak-e, avagy hamisak.
– Természetesen, Excellenciás Uram!
– Ez részemről felelősség és kötelesség.
– Értem, Excellenciás Uram!
– Nos, kedvesem, akkor azt kell tennie, amit kérek.
– Megteszek mindent, Excellenciás Uram!
– Legközelebb, amikor Isten – ahogy azt Ön állítja – megjelenik, próbára kell tennie, hogy megtudja,
valóban Ő az.
– Rendben, Excellenciás Uram. De mi a próba?
– Mondja ezt Istennek: „Tárd fel előttem a püspök úr személyes bűneit.” Ha valóban Isten az,
aki megjelenik Önnek, fel fogja tárni bűneimet.
Azután jöjjön vissza hozzám és mondja el nekem, mit válaszolt. Nekem, és senki másnak. Meg értette?
– Így fogok tenni, Excellenciás Uram.
Egy hónap múlva az asszony bebocsátást kért a püspökhöz, aki megkérdezte:
– Isten újra megjelent Önnek?
– Azt hiszem, igen, Excellenciás Uram.
– Megkérdezte-e tőle, amit parancsoltam?
– Természetesen, Excellenciás Uram.
– Nos, mit válaszolt Isten?
– Isten azt mondta: „Mondd meg a püspöködnek, hogy a bűneit elfelejtettem.”

 

Nem létezik egyetlen könyv sem, ahová bűneink fel lennének jegyezve. Isten nem vezet lajstromot vagy katalógust bűneinkről. Feltétlen szeretetével körülölel és a jelen pillanatban lát bennünket.

 

– Miért vonulsz el az erdőbe mindennap?
– Imádkozni.
– De hiszen Isten mindenhol jelen van, nem?
– Igen, igen. Isten mindenhol jelen van!
– És Isten ugyanaz mindenhol?
– Igen, Isten mindenhol ugyanaz.
– Akkor miért mész az erdőbe imádkozni?
– Mert az erdőben én nem vagyok ugyanaz.

Továbbiak betöltése