Virágedényben nevelkedett, és nagyon jól érezte magát. Aztán egyszer csak jött egy KÉZ, és
kivette onnan.
„Miért veszel ki innen? Olyan jól éreztem magam!” – kérdezte.
„Azért, mert itt nem lenne számodra elég hely növekedni.” – jött a válasz.
A KÉZ nem sokkal később kiültette a szabad ég alá.
„Miért teszel engem ide? Úgy tűz a nap, és úgy fúj szél!” – mondta.
„Azért, mert így tudsz növekedni és erősödni!” – jött a válasz.
Aztán jött a zivatar, dörgött az ég, csapkodtak a villámok.
„Félek! Elázok! Vigyél el innen, te, KÉZ!” – kiáltotta.
„Nyugodj meg! A villám nem bánt téged, víz nélkül pedig legyengülnél és elszáradnának értékes leveleid!” – jött a válasz.
Most már szépen nőtt, és örült a kis növény.
De jött a KÉZ, hozott egy karót, és odakötözte.
„Miért kötözöl meg? Én szabad akarok lenni!” – mondta.
„Azért, hogy a karó mellett maradj, és ne törjön el értékes szárad, ami összeköt a gyökérrel.” – jött a válasz.
Aztán újra jött a KÉZ, és ridegen leszakított róla néhány hajtást.
„Mit csinálsz? Leszaggatod értékes hajtásaimat?” – kérdezte ingerülten.
„Nem,” – felelte a KÉZ – „csak elveszem tőled azt, ami akadályozna a bőséges gyümölcstermésben.”
Ezután a KÉZ beszórta a növényt valami szerrel.
„Mit csinálsz velem, ez büdös, alig kapok levegőt!” – kiáltotta.
„Ne ijedj meg,” – mondta a KÉZ – „ez véd meg majd a kártevőktől”.
És a növény csak nőtt tovább… és végül termett sok-sok gyümölcsöt… és boldog volt!
Ne félj! Téged is annak a KEZE formál, aki alkotott! Azt akarja, hogy gyümölcsözz! Hogy fényesen ragyogj! Hogy örömöd teljes legyen!
