Ne félj, mert veled vagyok, én a tiéd, te az enyém,
tudom a PIN-kódodat, de nem árulom el senkinek,
ismerem az összes sebhelyedet és anyajegyedet,
minden jelszavadat és a digitális ujjlenyomatodat.
Fel tudom sorolni első szerelmeidet név szerint,
mert kedvesek énnekem is, születésnapi
ajándékaidra mind emlékszem, a karácsonyiakra is,
jobban tudom, hogy gyarapodott a súlyod,
nőtt az ajtófélfára rótt magasságod, mint a védőnő,
tudom, mi a kedvenc édességed, hogy melyik szagot
utálod legjobban, hogy melyik pillanatba
utaznál vissza legszívesebben, hogy melyik
város szerepel a bakancslistádon,
álmodban el is viszlek oda nem egyszer,
nem kétszer, s ha hagyod, hogy én szervezzem
az utat, a valóságban is el fogsz jutni oda.
Tökéletesen tudom utánozni az aláírásodat,
de inkább megmaradok a magaménál,
VAGYOK, AKI VAGYOK, minden intődet
én láttamoztam, minden igazolatlan órádat
én igazoltam. Ha tengeren kelsz át, ott vagyok
veled, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg,
ha a szülőszobán ülsz vagy benn vajúdsz,
én nem mozdulok mellőled, veled vagyok
a sugárkezelésen, átölellek a krematórium folyosóján,
míg várod, hogy kiadják édesapád forró hamvait.
Nem kell nélkülem menned urológushoz és fogászhoz,
az adóhatóság előszobájába is elkísérlek,
a tartozások örvénye nem borítja el fejedet,
ha üvöltve követelik rajtad az örökséget,
ott leszek veled, és moly nem rágta,
rozsda nem marta örökséget tartogatok
neked az élők országában.
A KRESZ-vizsgán ott ülök melletted, az állásinterjún
lerágom a körmömet érted, ha megcsalt
a szerelmed, együtt bőgök veled a vécén,
a művi vetélés után nem hagylak egyedül,
sem a válóper közben a bíróságon.
Férjezett vagy férjezetlen neveden szólítalak,
beceneveden szólítalak, mint a barátaid,
anyának, apának, mint a gyerekeid,
gyermekemnek, mint a szüleid.
Megváltalak, óvadékot teszek le érted
a rendőrőrszobán, elengedem minden lelki
és érzelmi tartozásodat, új lapot nyitok neked,
minden reggel új hajnal íratlan papírlapját,
minden január elsején vadonatúj évet
adok neked, ifjúságod megújul, mint a sasé,
ha nem csak az evilági, homályos tükörben nézed,
kezedbe adom szeretetem tükrét,
az az egyetlen valós valóság,
hisz örökké tart.
Dönti rám a földet-eget,
Keddeket és péntekeket,
Szívdobogást, lélegzetet,
Szárnyashangyából ezreket,
Forrásból sistergő vizet,
Napsütést, mit a cég fizet,
Epret, málnát, diót, banánt,
Igent, nemet, biztost, talánt,
Csepp kölyköket, cseperedést,
Közönyt, sírást és nevetést,
Betegséget, egészséget,
Összes magyar népmeséket,
Bimbót, virágot meg termést,
Felmagzott fűben hempergést,
Kajla kutyák füle bojtját,
Tüzet, amint gyújtják, oltják,
Mézet, kést és vért és kormot,
Ürmöt, áramot, hegyormot,
Körmöt, hajat, egyre nőnek,
Táncos járását a nőnek,
Erejét a férfiaknak,
Hóesésből ötven raklap,
Gyöngyvirágot, birkanyájat,
Bömbölését kisbabáknak,
Lomb-motozó szelet áraszt,
Millió kérdésre választ,
Millió válaszra kérdést,
Sebre sót és sebre tépést,
Folyóvíznek végtelenjét,
Békaszót és békalencsét,
Lángot ontó napraforgót,
Méregerős papramorgót,
Ezer jót, mi rosszra fordul,
Ezer rosszból jó kicsordul,
Ragacsos akácvirágot,
Áldást, amely elmos átkot,
Önti, önti, egyre dönti,
Dől a lenti, dől a fönti,
Dől a fönti, dől a lenti,
S mindennap újrateremti.

Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
– Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze – legnagyobb meglepetésére – megszólalt:
– Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól!
– Hagyj békén! – üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:
– Még nem.
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
– Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta:
– Még nem.
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni.
Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
– Még nem.
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
– Most már jobb. – gondoltam. Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
– Hagyd abba! Hagyd abba! – kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
– Még nem.
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:
– Még nem vehetlek ki.
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett. Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:
– Nézd meg magad!
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
– Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én! – hitetlenkedtem. – Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! – kiáltottam.
– Szeretném, ha emlékeznél arra – mondta –, tudom, hogy fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értetted, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős. Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához.

Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: „Engedj ki!”. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: „Mi történik velem?” Minden olyan zavaros. De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!

Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,

Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.

Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.

Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.

Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.

Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.

Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk:

Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.

Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.

Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: »Nem haragszom!«

Néha rángatom, cibálom: –
tudja hogy csak őt kivánom.

Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.

Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.

Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?

Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.

Consolatio mystica.

Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, – s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

 

A válság őket is elérte és otthon mindenki gombóccal a torkában mászkált. Papát „fizetés nélküli szabadságra” küldték, és napok óta csak arról folyt a szó, min lehetne spórolni. Vacsora közben nyomasztó csend volt az asztalnál. Senkinek sem volt kedve beszélni. Mama hirtelen összecsapta a kezét:
– Talpra mindenki és gyertek velem!
Zavartan követték a ház előtti apró kertbe.
– És most nézzetek fel az égre! – vezényelte a mama.
Mindnyájan felnéztek. Az ég bársonyfekete kupolája szikrázó csillagok diadalíve volt. Szinte beleszédültek a látványba, úgy érezték, a ragyogás magával ragadja őket egy végtelen örvénybe. Egészen kicsinyeknek érezték magukat. Szorosan átölelték egymást. A hihetetlen látvány egészen lenyűgözte őket és lelket öntött beléjük: az egész olyan hatalmas, határtalan és időtlen volt. A szívük kinyílt és új bátorsággal telt meg. Olyan volt, akár egy óriási reklámplakát a reményről.
– A csillagok éjjel látszanak – mondta egyszerűen a mama.

Egy szerencsétlen hajótörött a borzalmas vihar után egy deszkába kapaszkodva egy lakatlan szigeten vetődött partra. A sziget sivár volt és barátságtalan, alig nagyobb, mint egy sziklaszirt. Szegény ember imádkozni kezdett. Minden erejével könyörgött Istennek, hogy mentse meg őt és minden nap a horizontot kémlelte, várva, hátha megpillantja a segítséget, de nem jött senki.
Néhány nap múlva nekilátott berendezkedni. Addig gürcölt és kínlódott, míg fabrikált néhány szerszámot, amelyekkel tudott vadászni és földet művelni. Vért izzadva sikerült tüzet gyújtania és összetákolt egy kunyhót, ami menedéket adott neki a pusztító viharok elől.
Eltelt néhány hónap. Szerencsétlen ember egyre csak imádkozott, de egyetlen hajó sem tűnt fel a láthatáron.
Egy napon szélroham kapott a tűzbe és a lángok máris a nádkunyhót nyaldosták. Sűrű füstgomolyagok szálltak az ég felé. A hosszú, keserves hónapok munkája néhány pillanat alatt hamuvá vált.
A hajótörött, aki hiábavalóan próbálkozott,hogy valamit megmentsen, sírva roskadt a homokba:
– Miért, Uram, miért? Miért tetted velem ezt is?
Pár óra múlva hatalmas hajó kötött ki az aprócska sziget közelében. Egy mentőcsónakkal jöttek a hajótöröttért.
– Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? – kérdezte hitetlenkedve a hajótörött.
– Füstjeleket láttunk – hangzott a válasz.

Életed mai gondjai a jövendő kegyelem füstjelei. Isten eljön, hogy megmentsen téged.

Nem te, hanem Ő,
talán azért is Ő, mert Nála
a virrasztás végtelen kegyelme,
kérdéseidre már hangtalan felelne
élet-gyertyád szüntelen lobogása.
Fényénél tollad hajnalig imádkozott,
hogy „kétkedő fajod” is belássa:
a lét eleve nem lett elátkozott…
bár annyiszor voltál lent a mélyben,
Ő veled volt mindhárom személyben.

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
………………………………………….
………………………………………….

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábra állni, bennem.

Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.