Jól emlékszem az érkezésedre, földig érő
köntösben voltál, semmi poggyász nálad,
sem aktatáska, sem húzós bőrönd,
két sarut ne vigyetek magatokkal,
elég, ami rajtatok van, könnyedén
mozogtál, mint egy atléta, mint egy
madár, a csontjaid is könnyűnek
tűntek, de a kivillanó karod szíjas,
kiugró pofacsontodon is látszott
a fizikai munka és a gyaloglás
szeretete, úgy beszéltél, mint aki
szeret élni, bár nem mindent szeret
abból, ami körülötte történik,
a lealacsonyítást, az ítélkezést,
a képmutatást nem állhattad,
villant ilyenkor a szemed,
és nem lehetett felróni neked,
hiszen sosem kaptunk rajta ilyesmin,
a kezdet embere voltál, mint aki
alig várja, hogy nekilásson valaminek,
mindennek, csapjunk bele, jókedvűen
összedörzsölted a markodat,
ha tényleg kíváncsiak vagyunk, hol laksz,
tartsunk veled, ahol jut ennivaló
egynek, ott jutni fog háromnak is,
nincs messze, mindössze tíz óra járás,
ha jól kilépünk, de addig is perzsel,
vakít a nap, szemünkbe süvít a szél,
újabb és újabb arcait mutatja
a táj, csörög a kő a lábunk alatt,
ha forráshoz érünk, arcunkba lötyköljük
a jéghideg vizet, fejünkre csurgatjuk,
nedves lesz a ruhánk, de úgyis megszárad,
vagyis úgyse, mert beleizzadunk újra,
ilyen ez a táj, ezt csinálja az emberrel,
aszalja, pörköli, harapja, megpróbálja,
de mindez Istenben történik, magyaráztad,
rajta kívül semmi sincsen, ő tényleg
csont a csontunkban, hús a húsunkban,
örömét leli abban, ha élünk, mozgunk
és vagyunk, ha benne maradunk a jóban,
ha ki tudjuk várni az érlelődést,
ha lépésről lépésre, lélegzetvisszafojtva
lessük a nagy terv beteljesedését,
ha teljesen elmerülünk a Teremtő hűségében,
ha átéljük, hogy éjjel-nappal fejünkön
az Úr tenyerének kipája, a kéklő égbolt,
és ha akkor valaki azt mondja nekem,
hogy önként átadod magad kínzóidnak,
csak miértünk kérleled majd őket,
csak arra lesz gondod, hogy minket
baj ne érjen, hogy simán bevállalod
a halált, csak hogy mi élhessünk,
hogy mi legyünk a kezdet emberei,
hogy menjünk tovább élve, mozogva
Istenben, átragasztani másokra az ő
szeretetét, mint ahogy a nevetést,
az ásítást átadjuk egymásnak,
ha akkor valaki ezt mondja, biztosan
elsírom magam, hiszen rád találtunk,
és mentünk a tájban, a kezdetben,
és tudtam, hogy egész eddigi életemben
csak erre vártam.
Kreatív sarok ajánló
Nem az evolúció véletlen és értelmetlen terméke vagyunk.
Mindegyikünk Isten gondolatának gyümölcse.
Isten mindegyikünket akart, mindegyikünket szeret, mindegyikünkre szüksége van.
XVI. Benedek pápa
Pénzt, egészséget és sikert Másoknak, Uram, többet adtál, Nem kezdek érte mégse pert, És nem mondom, hogy adósom maradtál. Nem én vagyok az első mostohád; Bordáim közt próbáid éles kését Megáldom, s mosolygom az ostobák Dühödt jaját és hiú mellverését....
Ha azért nem megyek be a belső szobába, mert attól tartok, ott terpeszkedik unalom-Isten, aki mindig ugyanaz, ma és örökké, akivel minden perc végtelennek tűnik, alig várom hogy felpattanhassak, és végre hasznosan szorgoskodjak a világban, nos… Nos, akkor fognom kell...
