Fehér fényben, fehér ruhában,
Egy férfi jár előttem egyre.
Vezet, vezet, kezem kezében,
Föl a magányos, nagy hegyekre.
Az emberarcok ködbe vesztek,
Ketten vagyunk a hegyeken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.

Megláboltam a pusztaságot,
Homokviharos, sívó tengert.
Szürke porát szívemre szórta,
Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
De tikkadt lelkem felüdítve
A Mester arca járt velem.
Kezem meleg kezébe fogta,
S én követem.

Lehevertem illatos fűre
Oázisok mézes szelében,
Elálmodoztam rózsás felhőn,
Távol dalon, zsongó levélen.
De kezét homlokomra tette
S megnyitva álmodó szemem,
Előre mutatott a Mester,
S én követem.

Elértem a hegyek tövébe
S indultam fölfelé nyomában.
Dideregtem a szirti szélben,
A szikla megvérezte lábam.
Ha megálltam, szemembe nézett
És rám mosolygott csendesen.
S belém szállott a Mester lelke.
És követem.

Mikor az első csúcsra értem,
Verejtékes nap estelén,
Megkísértett a nagy Kísértő,
És egy világot tárt elém.
De a Mester szemembe nézett,
Szomorú szemmel, könnyesen,
S rajta kívül nem láttam semmit.
És követem.

Járok magányos hegytetőkön,
A magasságos szirthazában.
S egy férfi jár előttem egyre,
Fehér fényben, fehér ruhában.
Léptünk alatt meleg virágok
Serkednek a vad köveken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.

 

Azt mondta:
Isten a szeretet.
De azt nem mondta:
elég mindent leönteni szeretetszósszal,
cukin mosolyogni,
nem kell egyenként mindenkit szeretni,
nem kell cselekedni, élni a szeretetet,
úgyis eljuttok az Atyához,
majd a szeretet megerőszakol,
és juszt is üdvözít.
Azt mondta:
én vagyok az út, az igazság és az élet,
senki nem mehet az Atyához, csak általam.
De azt nem mondta:
bármilyen úton haladtok,
bármit gondoltok igazságnak,
bárhogy viszonyultok az élethez,
mindenképp eljuttok hozzám és az Atyához,
nasizgassatok kedvetekre, jó lesz az úgy!
Azt mondta:
veletek maradok a világ végezetéig.
De azt nem mondta:
úgy is jó, ha kizártok az iskolákból,
a médiából, a közösségi terekből,
a mindennapjaitokból,
legyek én a ti kis titkotok,
senki ne lássa, hogy hozzám tartoztok.
Azt mondta:
odaadom magamat minden bűnötökért
egészen elégő áldozatul.
De azt nem mondta:
bűnözzetek nyugodtan,
úgyis megbocsátok,
ez a szakmám,
meg hát olyan relatív, mi a bűn,
mindenki mást mond, és ez nekem oké.
Azt mondta:
a megváltásnak végtelen kapacitása van,
a lakomára mindenki kap meghívást.
De azt nem mondta:
ne vörizz, légy hepi,
mindenki üdvözül, bármit tegyen is,
nincs pokol, se Sátán, ezek mind mesék csak!
Azt mondta:
az az örök élet, hogy megismerjetek
engem és az Atyát.
De azt nem mondta:
ha már megismertetek, ki vagyunk pipálva,
nektek van belépőtök, mi meg húzunk
a nevetek mellé egy strigulát,
nem kell ám mindennap
velünk időznötök szerelmesen!

Jól emlékszem az érkezésedre, földig érő
köntösben voltál, semmi poggyász nálad,
sem aktatáska, sem húzós bőrönd,
két sarut ne vigyetek magatokkal,
elég, ami rajtatok van, könnyedén
mozogtál, mint egy atléta, mint egy
madár, a csontjaid is könnyűnek
tűntek, de a kivillanó karod szíjas,
kiugró pofacsontodon is látszott
a fizikai munka és a gyaloglás
szeretete, úgy beszéltél, mint aki
szeret élni, bár nem mindent szeret
abból, ami körülötte történik,
a lealacsonyítást, az ítélkezést,
a képmutatást nem állhattad,
villant ilyenkor a szemed,
és nem lehetett felróni neked,
hiszen sosem kaptunk rajta ilyesmin,
a kezdet embere voltál, mint aki
alig várja, hogy nekilásson valaminek,
mindennek, csapjunk bele, jókedvűen
összedörzsölted a markodat,
ha tényleg kíváncsiak vagyunk, hol laksz,
tartsunk veled, ahol jut ennivaló
egynek, ott jutni fog háromnak is,
nincs messze, mindössze tíz óra járás,
ha jól kilépünk, de addig is perzsel,
vakít a nap, szemünkbe süvít a szél,
újabb és újabb arcait mutatja
a táj, csörög a kő a lábunk alatt,
ha forráshoz érünk, arcunkba lötyköljük
a jéghideg vizet, fejünkre csurgatjuk,
nedves lesz a ruhánk, de úgyis megszárad,
vagyis úgyse, mert beleizzadunk újra,
ilyen ez a táj, ezt csinálja az emberrel,
aszalja, pörköli, harapja, megpróbálja,
de mindez Istenben történik, magyaráztad,
rajta kívül semmi sincsen, ő tényleg
csont a csontunkban, hús a húsunkban,
örömét leli abban, ha élünk, mozgunk
és vagyunk, ha benne maradunk a jóban,
ha ki tudjuk várni az érlelődést,
ha lépésről lépésre, lélegzetvisszafojtva
lessük a nagy terv beteljesedését,
ha teljesen elmerülünk a Teremtő hűségében,
ha átéljük, hogy éjjel-nappal fejünkön
az Úr tenyerének kipája, a kéklő égbolt,
és ha akkor valaki azt mondja nekem,
hogy önként átadod magad kínzóidnak,
csak miértünk kérleled majd őket,
csak arra lesz gondod, hogy minket
baj ne érjen, hogy simán bevállalod
a halált, csak hogy mi élhessünk,
hogy mi legyünk a kezdet emberei,
hogy menjünk tovább élve, mozogva
Istenben, átragasztani másokra az ő
szeretetét, mint ahogy a nevetést,
az ásítást átadjuk egymásnak,
ha akkor valaki ezt mondja, biztosan
elsírom magam, hiszen rád találtunk,
és mentünk a tájban, a kezdetben,
és tudtam, hogy egész eddigi életemben
csak erre vártam.

Egészet adni – sohase felet.
Vállalni mindent – bármit is jelent.

Egészet adni – mindent, ami van,
ami csak vagyok – maradéktalan.

 

Egy vagyonos ember és a fia minden különleges művészi alkotást össze akartak gyűjteni. Minden megtalálható volt a gyűjteményükben Picassótól Raphael-ig. Gyakran leültek együtt és csodálták a nagyszerű munkákat.
Mikor a vietnami konfliktus kitört, a fiú elment a háborúba. Bátran életét adta, mikor megmentett egy másik katonát. Amikor az apa megtudta, mélyen gyászolta egyetlen fiát. Hónapokkal később, épp karácsony előtt kopogtattak az ajtón. Egy fiatalember állt az ajtóban, hatalmas csomaggal a kezében.
Így szólt: – Uram, Ön nem ismer engem. Én vagyok az a katona, aki a fiának köszönheti az életét. Aznap sok embert mentett meg. Éppen engem vitt biztonságba, mikor egy golyó szíven találta, és ő azonnal meghalt. Gyakran beszélt nekem Önről és a művészet iránti szeretetéről. – A fiatalember felemelte a csomagját. – Tudom, hogy ez nem nagy valami. Nem vagyok nagy művész, de azt hiszem, a fia szeretné, ha ezt megtartaná.
Az apa kinyitotta a csomagot. A fiáról készült portré volt, amit a fiatalember festett. Csodálta, hogy a katona mennyire meg tudta ragadni a fia személyiségét. Az apa szemei megteltek könnyel. Megköszönte neki a képet, és felajánlotta, hogy kifizeti.
– Ó, nem uram, soha nem tudom visszafizetni, amit a fia értem tett. Ez ajándék.
Az apa jól látható helyre akasztotta a portrét, így ha látogatók jöttek, a fiáról készült kép volt az első, amit megmutatott nekik a kollekcióból. Néhány hónappal később az ember meghalt.
Sor került a képek elárverezésére. Sok befolyásos ember összegyűlt, és izgatottan várták, hogy megvehessék az értékes képeket a saját gyűjteményükbe. Először a fiúról készült kép volt az emelvényen. Az árverésvezető kopogtatott a kalapáccsal.
– Az árverést ezzel a képpel kezdjük. Ki akarja megvenni ezt a képet?
Valaki így kiáltott hátulról: – Látni akarjuk a híres képeket. Hagyja ezt!
Az árverésvezető azonban hajthatatlan maradt.
– Mennyi a kikiáltási ára ennek a képnek? Ki kezdi el az ajánlást?
– 100 dollárért?
– 200 dollárért?
Egy másik hang mérgesen kiáltotta: – Nem azért jöttünk, hogy ezt a képet nézzük! Mi Van Goghot, Rembrandtot akarunk! Gyerünk már az igazi képekkel!
De az árverésvezető tovább folytatta: – A fiú, a fiú. Kinek kell a fiú?
Végül egy ember szólalt meg a terem hátuljából. Ő volt hosszú ideig az embernek és fiának kertésze: – Elviszem 10 dollárért.
Szegény ember lévén, ez volt minden, amit fel tudott ajánlani.
– Ki ajánl érte 20 dollárt?
– Adja neki oda 10-ért! Nézzük a mestereket!
– 10 dollár az ajánlat. Ki ad érte 20-att?
A tömeg kezdett mérges lenni. Nem akarták ezt a képet. Sokkal értékesebb festményeket szerettek volna a gyűjteményükbe.
Az árverésvezető csapott a kalapáccsal.
– Először, másodszor, eladva 10 dollárért.
Egy ember a második sorból közbekiáltott.
– Gyerünk már a többi képpel!
Az árverésvezető letette a kalapácsot.
– Az aukciónak vége.
– Vége? – szólaltak meg értetlenül. – Mi lesz a festményekkel?
– Sajnálom. Mikor felhívtak, hogy levezessem ezt az aukciót, elárultak nekem egy titkot, mely a végakaratban feltétel volt. Egészen eddig nem mondhattam el. Csak a fiú portréja volt eladó. Aki azt megveszi, az örökli az egész vagyont, beleértve a festményeket is. Az, aki elviszi a fiút, megkap mindent.

Isten nekünk adta az ő Fiát 2000 évvel ezelőtt, hogy meghaljon értünk a kereszten. Hasonlóan az árveréshez, az üzenet ma is ugyanaz. Akié a Fiú, az megkap mindent vele együtt.

Van neve és van arca a boldogságnak, amelyet kerestek,
amelyhez jogotok van: ő a Názáreti Jézus.

XVI. Benedek pápa

Nem elég meghallgatni egy vallási tanítást vagy megtanulni egy hittételt.
Amit akarunk, az nem más, mint úgy élni, ahogy Jézus élt.

Ferenc pápa

A Szentírást olvasni annyi, mint Krisztustól tanácsot kérni.

Assisi Szent Ferenc

Csak akkor beszélj Krisztusról, ha kérdeznek.
De élj úgy, hogy kérdezősködjenek tőled Krisztus felől!

Paul Claudel

Krisztus követése mindig azt is jelenti, hogy van bátorságunk az árral szemben úszni.

XVI. Benedek pápa

Egyik nap a szikla így szólt:
– Én vagyok a legerősebb!
Meghallotta ezt a vas, és rávágta:
– Én erősebb vagyok nálad! Akarod látni?
Azon nyomban egymásnak estek, s a kő darabokra hullott. Ekkor a vas felkiáltott:
– Én vagyok a legerősebb!
Meghallotta ezt a tűz:
– Márpedig én erősebb vagyok nálad! Be is bizonyítom!
Addig küzdöttek egymással, míg a vas el nem olvadt. A tűz csak úgy szikrázott:
– Hát mégiscsak én vagyok az erősebb!
Meghallotta ezt a víz:
– Én viszont még nálad is erősebb vagyok! Várj csak!
Ok is megküzdöttek, a tűz kialudt. Így szólt a víz:
– Én vagyok a legerősebb!
Meghallotta ezt a nap:
– Megállj, én erősebb vagyok nálad!
Harcoltak, s a nap felszárította a vizet. A nap büszkén ragyogott:
– Én vagyok a legerősebb!
Meghallotta ezt a felhő:
– Azt te csak hiszed! Én le tudlak győzni!
Egymásnak estek, s a felhő eltakarta a napot. Így szólt a felhő:
– Én vagyok hát a legerősebb!
A szél azonban rávágta:
– Tévedsz! Én nálad is erősebb vagyok!
S azzal szertefoszlatta a felhőt. A szél hangosan zúgott:
– Én vagyok a legerősebb!
A hegyek zúgva kiáltották:
– Mi erősebbek vagyunk nálad!
A félelmetes küzdelemben a hegyek körbefogták és foglyul ejtették a szelet. A hegyek dübörögtek:
– Erősek vagyunk, a legerősebbek!
Meghallotta ezt az ember:
– Én azonban erősebb vagyok nálatok, mindjárt meglátjátok!
A furfangos ember addig alakítgatta tudományával a hegyeket, míg a szél is kiutat talált rabságából. A hegyek felett aratott győzelme láttán az ember így szólt:
– Én vagyok a legerősebb teremtmény a világon!
Ekkor elé lépett a halál, s az ember, aki oly erősnek és okosnak gondolta magát, kilehelte lelkét.
A halál diadalittasan táncolt, mikor váratlanul útját állta egy férfi, aki három nap után feltámadt, és legyőzte őt.

„Jézus az a kő, amelyet ti, az építők, elvetettetek, s amely szegletkő lett; és nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell.”
(ApCsel 4,11-12)