Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: „ébredj a valóra”.
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.
Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.
Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.
Neved sem értem, Istenem,
De van két árva, nagy szemem
S annyi bolondot látok,
Hogy e sok bolondságból
Nagy ijedelmemben,
Uram, hozzád kiáltok.
Próbáltam sokféle mesét,
De, hajh, egyik se volt elég:
Szívemben, idegimben
Kiabáló, nagy lárma
Téged keres, Fölség,
Isten, a tied minden.
Év végi hálaadás
Dicsőítünk téged Istenünk, hogy ebben az évben is elárasztottál minket kegyelmeddel és megóvtál bennünket. Áldott légy, hogy gyermekeidként a te tenyereden élhettünk! Köszönjük gondviselésedet, hogy Jézusban mindig jutott asztalunkra ennivaló, hogy befogadhattunk másokat, hogy legkisebb kéréseinket is meghallgattad. Köszönjük, hogy meríthettünk a te Szentlelkedből, Igédből, szentjeid életéből. Áldunk téged, hogy a te Lelked minden szükségesre megtanított bennünket – ígéreted szerint.
Hála legyen neked Urunk Egyházadért, Krisztus testéért, amelynek mi is tagjai lehetünk. Köszönjük Ferenc pápa életét és tanítását.
Hálát adunk N. érsek/püspök atyáért. Vezesd őt Szentlelked erejével, hogy akaratod szerint kormányozza egyházmegyénket! Ajándékozd meg egyházmegyénket a kiengesztelődés és a béke lelkével! Hálát adunk neked minden magyar püspökért. Hálát adunk neked népedért, amely követhet téged, igazi Pásztorát!
Hálát adunk neked, Urunk minden szentségért, amelyben részesülhettünk ebben az évben! Köszönjük, hogy nem feledkeztél meg rólunk, és találkozhattunk irgalmas arcoddal minden szentgyónásban és kiengesztelődésben. Légy áldott minden szentmiséért. Kérünk téged, tartsd meg papjaidat a szent szolgálatban és erősítsd meg különösen is azokat, akik nehézségeket élnek meg. Megköszönjük diakónusainkat, az ő lelkesedésüket; kérünk, vezesd őket Szentlelked világosságával!
Hálát adunk azokért, akik ebben az évben a házasság szentségében részesültek. Hálát adunk, Urunk a családokért és minden új házaspárért. Ajándékozd meg őket az egység kegyelmével! Könyörgünk a családok egységéért és békéjéért. Add, hogy a Szent Család példájára minden család a Szeretet szentélye legyen! Köszönjük plébániánk családjait! Kérünk azokért, akik házasságra készülnek. Kérünk azokért a családokért, akik gyermeket várnak, és áldd meg az élet ajándékával azokat a családokat, akik gyermeket szeretnének. Irgalmas Istenünk, kérünk, óvd meg az anyákat, akiket az abortusz gondolata kísért.
Hálát adunk minden új életért és minden keresztelőért. Bontakoztasd ki a megkereszteltekben az istengyermekség kegyelmét! Köszönjük, Urunk, hogy a bérmálásban kiárasztottad Szentlelkedet a fiatalokra. Kérünk, Urunk, hogy vezesd őket a te utadon, hogy megtalálják a te szívedet és beteljesedjenek benned vágyaik.
Hálát adunk azokért, akik téged már színről színre látnak. Könyörgünk minden kedves halottunkért. Hálát adunk mindazokért, akiket ebben az évben szentté vagy boldoggá avattak. Kérünk téged, Istenünk az özvegyekért és árvákért: vigasztald és erősítsd őket!
Hálát adunk neked, Istenünk minden lelkigyakorlatért és minden olyan alkalomért, ahol veled találkozhattunk.
Hálát adunk a hétköznapok ajándékaiért. Megköszönünk minden imádságot és jó cselekedetet. Hálát adunk a májusi litániákért, a rózsafüzér imádságokért, az adventi rorátékért és a szentségimádásokért (helyi sajátosággokkal kiegészíthető). Köszönjük az ünnepi pillanatokat, és mindazokat, akik bevezettek bennünket az ünnepek gazdagságába.
(A következő bekezdés szintén kiegészíthető, helyettesíthető a helyi sajátosságokkal.)
Hálát adunk a Szentlélek vezetéséért, amellyel plébániai szolgálatainkat megáldod. Köszönjük plébániai közösségünket és mindazokat, akik közösségünket szolgálják templomunkban és a plébánián. Köszönjük mindazokat, akik részt vállaltak az irodai, gazdasági és kommunikációs szolgálatokban. Hálát adunk a ministránsokért, a kórus(ok)ért, a betlehemes játék alkotóiért. Hálát adunk a takarítókért, díszítőkért, a zenei szolgálatokért, felolvasókért és minden szolgálatért és szolgálatot vállalóért. Köszönjük képviselőtestületünk tagjait.
Hálát adunk a plébániánk területén lévő valamennyi oktatási intézményért. Áldd meg, kérünk a pedagógusokat, munkatársaikat, a hitoktatókat, a rájuk bízott gyerekeket és fiatalokat. Vezesd őket bölcsességeddel az élet teljessége felé!
Hálát adunk mindazokért, akik hivatásukat keresik. Kérünk, adj nekik erőt, bölcsességet és kitartást, hogy a te utaidon járjanak.
Hálát adunk plébániánk közösségeiért (helyi közösségek megemlíthetőek).
Megköszönünk minden adományt és adományozót. Kérünk, hogy áldd meg életüket és jutalmazd meg őket nagylelkűségükért! Eléd helyezzük a szegényeket is, vedd őket oltalmadba, Urunk!
Hálát adunk, Urunk, egyházmegyénkért, a plébániá(k)ért, a családokért, a gyermekekért és mindazokért, akiket ránk bíztál. Hálát adunk neked, Istenünk, hazánkért, Magyarországért. Köszönjük, hogy megemlékezhetünk gondviselő jóságodról népünk történelmében és életében egyaránt. Kegyelmedbe ajánljuk országunk jövőjét, a vezető politikusokat és a határon túl élő magyarokat. Adj megtéréseket az egész világon!
Hálát adunk teremtett világunkért, annak minden szépségéért és csodájáért. Köszönjük, hogy a természetben és a kultúrában csodálhatjuk jelenlétedet és nagyságodat. Adj erőt, hogy felismerjük, hogyan tudunk kiengesztelődni világunkkal és hozzájáruljunk annak békés növekedéséhez!
Könyörgünk a természeti katasztrófák elszenvedőiért és minden országért, ahol nélkülözés van. Segíts, Urunk, hogy felismerjük jelenlétedet életünk és világunk kríziseiben, és add, hogy a te erőddel növekedjünk szeretetedben! Hálát adunk neked, amiért megtapasztalhattuk gondviselésedet, amellyel megóvtad életünket.
Könyörgünk a betegekért, különösen súlyosan beteg szeretteinkért. Kérünk téged, Istenünk a haldoklókért és azokért a betegekért, akik a magánytól és az elhagyatottságtól szenvednek. Eléd helyezzük azokat, akik nem szeretnek, vagy üldöznek bennünket és azokat, akiket nehéz szeretnünk. Adj békét és kiengesztelődést minden szívnek!
Megköszönjük, Urunk, a béke ajándékát, és eléd helyezzük azokat az országokat, ahol háború dúl. Óvd azokat, akiknek el kellett hagyniuk országukat, s most új hazát keresnek. Segítsd az országok vezetőit, hogy akaratod szerint válaszoljanak a migránsválságra. Kérünk, adj békét, és erősítsd meg üldözött keresztény testvéreinket! Hálát adunk a te atyai gondviselésedért, amellyel hordozod életünket.
Kérünk téged az Egyház egységéért, az evangélium hirdetéséért, és szent hivatásokért Országod számára. Hálát adunk az isteni gondviselésért, amely által reménytelennek tűnő helyzetekből is sikerült megszabadulnunk.
Könyörgünk önmagunkért: áldj és őrizz meg minket a te kegyelmedben! Áraszd ki Atyánk, Szentlelkedet, hogy megújuljon minden szív és hozzád térjen: szerető Atyjához. Kérünk téged, Urunk, siettesd dicsőséges eljöveteledet, Krisztus a mi Urunk által, ámen.
Egy kisváros plébánosa lelkesen és motiváltan érkezett a templomba, hogy bemutassa az esti szentmisét. A mise kezdési ideje is elmúlt már, de a hívők nem jelentek meg. Negyedórás késés után három gyermek, húsz perc elteltével két fiatal lépett be. Így a pap úgy döntött, hogy elkezdi a misét az öt ember számára. A mise folyamán bejött még egy házaspár, akik leültek a templom utolsó padsorába.
Miközben a pap prédikált és magyarázta a Szentírást, belépett a templomba egy félig koszos ember, egy kötéllel a kezében. A pap, bár csalódottan és nem tudván mire vélni a hívek gyér részvételét, szeretettel celebrálta a misét, lelkesen és odaadóan prédikált. Hazafelé menet aztán két tolvaj kirabolta és megverte, ellopták a mappáját, amelyben a Bibliája és más értékes holmijai voltak. A plébániára érkezve és sebeit bekötözve így írta le ezt a napot:
Életem legszomorúbb napja, szolgálatom kudarca, pályafutásom legterméketlenebb napja; de… mindegy, mindent Istennel és Őérte teszek.
Öt év elteltével a pap úgy döntött, hogy ezt a történetet megosztja a hívekkel a templomban. Amikor befejezte a történetet, egy házaspár a gyülekezetből megállította őt, és azt mondta:
„Atyám, a történetben szereplő házaspár, akik hátul ültek, mi voltunk. A szakítás szélén álltunk, mert számos probléma és nézeteltérés volt az otthonunkban. Aznap este végül úgy döntöttünk, hogy elválunk, de előbb elhatároztuk, hogy még egyszer utoljára házaspárként elmegyünk a templomba, és utána mindenki a saját útját járja. A válás gondolatát azonban elvetettük, miután aznap este meghallgattuk az Ön prédikációját. Ennek eredményeképpen ma itt vagyunk, helyrehoztuk az otthonunkat és a családunkat.”
A házaspár szavai után szólásra jelentkezett az egyik legsikeresebb vállalkozó, aki nagyban hozzájárult a gyülekezetbe tartozó emberek megélhetéséhez. Amikor szót kapott, így szólt:
„Atyám, én vagyok az, aki félig koszosan, kötéllel a kezében jött be. A csőd szélén álltam, magával ragadott a kábítószer, a feleségem és a gyerekeim elhagyták az otthonunkat a viselkedésem miatt. Aznap este megpróbáltam megölni magam, de a kötél elszakadt, ezért elmentem, hogy vegyek egy másikat. Amikor útközben megláttam a templomot nyitva, úgy döntöttem, hogy bemegyek, annak ellenére, hogy nagyon koszos voltam és egy kötél volt a kezemben. Aznap este a prédikációja áthatolt a szívemen, és megváltozott emberként mentem ki innen. Mostanra már leszoktam a drogokról, a családom visszatért az otthonunkba, és én lettem a város legsikeresebb üzletembere.”
A sekrestye bejáratánál a diakónus így kiáltott fel:
„Atyám, én voltam az egyik tolvaj, aki ellopta a holmiját. A másik még aznap éjjel meghalt, amikor a második rablást hajtottuk végre. Az aktatáskájában volt egy Biblia. Minden reggel, amikor felébredtem, azt olvastam. Ennyi olvasás után úgy döntöttem, hogy alkalmazom az életemre, és tagja leszek ennek a gyülekezetnek.”
A pap megdöbbent, és a hívekkel együtt elfogta a sírás. Hiszen az az este és éjszaka, amelyet a kudarc napjának tekintett, a szolgálata legtermékenyebb ideje volt.
A történet tanulsága
Hivatásodat (munkádat/missziódat) odaadással és buzgalommal gyakorold. Minden nap tégy meg minden tőled telhetőt, mert te vagy a jó eszköze valakinek az életében. Életed legrosszabb napjain is áldás lehetsz valaki más számára. Isten felhasználhatja egy élet „rossz körülményeit” arra, hogy azokból a legjobbat hozza ki mások számára.
Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: The Australian Catholics Page
Virágedényben nevelkedett, és nagyon jól érezte magát. Aztán egyszer csak jött egy KÉZ, és
kivette onnan.
„Miért veszel ki innen? Olyan jól éreztem magam!” – kérdezte.
„Azért, mert itt nem lenne számodra elég hely növekedni.” – jött a válasz.
A KÉZ nem sokkal később kiültette a szabad ég alá.
„Miért teszel engem ide? Úgy tűz a nap, és úgy fúj szél!” – mondta.
„Azért, mert így tudsz növekedni és erősödni!” – jött a válasz.
Aztán jött a zivatar, dörgött az ég, csapkodtak a villámok.
„Félek! Elázok! Vigyél el innen, te, KÉZ!” – kiáltotta.
„Nyugodj meg! A villám nem bánt téged, víz nélkül pedig legyengülnél és elszáradnának értékes leveleid!” – jött a válasz.
Most már szépen nőtt, és örült a kis növény.
De jött a KÉZ, hozott egy karót, és odakötözte.
„Miért kötözöl meg? Én szabad akarok lenni!” – mondta.
„Azért, hogy a karó mellett maradj, és ne törjön el értékes szárad, ami összeköt a gyökérrel.” – jött a válasz.
Aztán újra jött a KÉZ, és ridegen leszakított róla néhány hajtást.
„Mit csinálsz? Leszaggatod értékes hajtásaimat?” – kérdezte ingerülten.
„Nem,” – felelte a KÉZ – „csak elveszem tőled azt, ami akadályozna a bőséges gyümölcstermésben.”
Ezután a KÉZ beszórta a növényt valami szerrel.
„Mit csinálsz velem, ez büdös, alig kapok levegőt!” – kiáltotta.
„Ne ijedj meg,” – mondta a KÉZ – „ez véd meg majd a kártevőktől”.
És a növény csak nőtt tovább… és végül termett sok-sok gyümölcsöt… és boldog volt!
Ne félj! Téged is annak a KEZE formál, aki alkotott! Azt akarja, hogy gyümölcsözz! Hogy fényesen ragyogj! Hogy örömöd teljes legyen!
Egy betlehemi megalázott
ember teremtett új világot,
megteremtette az Igéből,
a szeretet szent semmijéből.
Ezt a világot úgy szerette,
hogy ráverték egy nagy keresztre,
általverték kezét és térdét,
s a Nap is vérzett, ahogy vérzék.
A szél elvitte kiáltását,
vihar széttépte jajgatását,
csend nőtt fölötte, emeletnyi, –
és most se tudják eltemetni.
Milliók ássák újra sírját,
milliók újra a Sátánt hívják
a Föld óriási tüzéből,
a mindent alakító éjből.
De ő alakít most már mindent,
Ő jár fel-alá ereinkben,
Ő támaszt az egeknek létrát,
Ő küld a sötétbe stafétát!
Karját az ég felé emelte
s elszállt fölötte a föld lelke,
új lélek költözött a Holdba,
új teremtés a bús bolygóba.
Medréből a tenger kilépett,
feljött a földből az enyészet,
a víz és tűz rendje megfordult,
a természet könnye kicsordult.
Ez a könny tartja most a létünk,
ez a könny hoz jövendőt nékünk!
Ha ez a könny most elapadna,
szívünk egyszerre megszakadna,
folyók hirtelen megállnának,
elhűlne szárnya a madárnak,
szikla zuhanna a zöld fűre
s a levegő elsötétülne.
Más forrás szerint:
Egy betlehemi megalázott
ember teremtett új világot,
megteremtette az Igéből,
a szeretet szent semmijéből.
Ezt a világot úgy szerette,
hogy rászögezték egy nagy keresztre,
általverték kezét,térdét,
s a Nap is vérzett, ahogy vérz ék.
A szél elvitte kiáltását,
vihar széttépte jajgatását,
csend nőtt fölötte, emeletnyi, –
és most se tudják eltemetni.
Milliók ássák újra sírját,
milliók újra a Sátánt hívják
a Föld óriási tüzéből,
a mindent alakító éjből.
De ő alakít most már mindent,
Ő jár fel-alá ereinkben,
Ő támaszt az egeknek létrát,
Ő küld a sötétbe stafétát!
Hogy hullt a földön végig vére
az emberiség ős bűnére,
midőn ment vissza a Halálhoz,
ment vissza az Egek Urához!
Karját az ég felé emelte
s elszállt fölötte a föld lelke,
új lélek költözött a Holdba,
új teremtés a bús bolygóba.
Medréből a tenger kilépett,
feljött a földből az enyészet,
a víz és tűz rendje megfordult,
a természet könnye kicsordult.
Ez a könny tartja most a létünk,
ez a könny hoz jövendőt nékünk!
Ha ez a könny most elapadna,
szívünk egyszerre megszakadna,
folyók hirtelen megállnának,
elhűlne szárnya a madárnak,
szikla zuhanna a zöld földre
s a levegő elsötétülne.
– Az Újszövetség Könyve elé –
Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak,
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus áll.
Ez a könyv az örök törvény,
Királyon lánc, rabon napfény,
Tévelygőnek hívó harang,
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galambbúgás,
Viharvertnek ereszet,
Haldoklónak angyalsúgás:
„Ne félj: fogd a kezemet”
Gyermeknek is: „Mily szép rege”,
Bölcsnek: „Rejtelmek tengere!”
Fal, – s túl rajta élő hangok,
Köd, s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
Csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
Rózsáira láthatok.
Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!…
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.
Megint beesteledett. Sötét van, és én nem szeretek sötétben lenni. Főleg nem egyedül. Ma újra nem játszottunk, pedig reggel megígérted, amikor kiraktál a suli előtt a kocsiból. Emlékszel, azt mondtad, ha ügyes leszek, figyelek, nem leszek rossz és nem hozok rossz jegyeket, akkor este játszani fogunk. Mi, együtt. Talán még apa is.
Hét óra volt, amikor kiszálltam reggel a kocsiból. Volt még egy óra, hogy a többiekkel játsszak, mielőtt becsengettek. Már nagyon kezdtünk unatkozni, ezért tartottunk egy futóversenyt a folyosón. Nagyon élveztük, még kiabáltunk is örömünkben, amikor beért a győztes a célba. Sajnos a tanító néni is kiabált, de ő nem örömében. Ő azt kiabálta, hogy azonnal adjuk oda a tájékoztatónkat. Sírnom kellett, és a többiek kinevettek, hogy emiatt sírok. De én azért sírtam, mert te azt mondtad, hogy csak akkor játszol velem, ha jó leszek. Kaptam egy beírást. Nem voltam jó.
Utána már minden órán ezen járt az eszem. Csak úgy kattogott. Aztán nagyot kattant attól is, ahogy a tanító néni rákoppintott a fejemre. Mérgesen nézett rám, és azt hajtogatta, hogy már megint nem figyeltem, és hiába szólított fel, nem folytattam az olvasást. Oda kellett adnom a tájékoztatómat. Kaptam egy feketepontot. Megint sírtam, és megint mindenki kinevetett. Olyan mérges lettem, hogy belerúgtam a padba, mire a tanító néni még mérgesebb lett, mint amilyen én voltam.
Most már biztosan nem játszol velem este. Csak erre tudtam gondolni.
Délután, amikor az udvaron voltunk, megvertem az egyik osztálytársamat. A Balázst. Mert megint kinevetett amiatt, hogy sírtam. Ezután már nem is kérték el a tájékoztatómat, csak azt mondták: be kell hívatni a szüleit ennek a gyereknek.
Soha többé nem fogsz játszani velem, igaz?
Úgy vártam a négy órát, hogy hazamehessek végre veled. Aztán eszembe jutott, hogy előbb még elviszel a matektanárhoz, akinél ott kell maradnom másfél órát, mert nem kaphatok rossz jegyet. Te addig vásárolni mentél. Bárcsak veled mehettem volna! Hogy felálljak a bevásárlókocsi hátuljára, és halljam a hangodat, ahogy sorolod, hogy mit kell venni. Bárcsak foghattam volna a kezed a pénztárban, amíg vártál, ahelyett, hogy a matekfeladatokat csináltam.
Olyan lassan telt el a másfél óra, hogy már majdnem sírtam. Újra. Csak mert hiányoztál. És mert féltem, hogy mit fogsz mondani, ha odaadom a tájékoztatómat. Már nem is tudom, hányadik feketepont a héten. Csak azt tudom, hogy eggyel kevesebb, mint amennyi beírás.
Végre értem jöttél, és annyi mindent mondtam volna, főleg azt, hogy egész nap rád gondoltam és hiányoztál, és szeretlek. De végül nem mondtam semmit, csak bámultam ki a kocsi ablakán, és rettegtem, hogy mi lesz, ha hazaérünk és nekem oda kell adnom a tájékoztatómat.
Aztán nem kellett odaadnom, mert nem jutott eszedbe, hogy bele szeretnél nézni. Mondtad, hogy menjek a szobámba, ne legyek itt láb alatt, amíg kipakolod a szatyrokat, kiszeded az edényeket a mosogatógépből, kiteregeted a ruhákat, készítesz vacsorát. Pedig én úgy szerettem volna a lábad alatt lenni. Adogatni a mosógépből a zoknikat, hogy ne kelljen mindegyikért lehajolnod. A tányérokat is adogattam volna. Bármit megtettem volna, csak hogy a lábad alatt lehessek. De mivel azt kérted, hogy jöjjek a szobámba, hát bejöttem.
Leültem az ágyamra és végignéztem a polcokon lévő játékaimon. Gondolkoztam, mit csináljak, egyedül. Vannak társasjátékok, nem is kevés! Hotel, Monopoly, Ki nevet a végén, Zingo. Csak olvastam sorban, mik vannak a dobozokra írva. Ezekkel nem tudok egyedül játszani. Csak veled tudnék, vagy apával. De ő még haza se ért. Mit is mondtál a kocsiban? Hogy későn jön, mert ha nem végez el időben, valami ködösbért kell kifizetnie? Nem tudom, mi az, de biztosan nem jó, ha ez miatt ott marad. A legókat már megépítettem milliószor, nincs kedvem újra nekiállni. Könyvek. Nincs kedvem olvasni. Jobb lenne, ha te olvasnál nekem. Ceruzák, filcek, zsírkréta. Minek rajzoljak? Neked szoktam rajzolni. Aztán, miután egy órán keresztül rajzolom, úgy, hogy már megfájdul a szemem és már sajognak az ujjaim is, hogy olyan szépen kiszínezzem, hogy biztosan tetsszen neked, te egy gyors pillantással elintézed, miközben fülig érő szájjal mondod, hogy „gyönyörű”. De szerintem meg se nézed. Nem is láttad rajta a múltkor azt a pici katicát, aki a virágon mászott. Nem láttad a kisfiú kezében a szív alakú lufit, amire az volt írva: szeretlek anya! Nem láttad, hogy még cseresznyéket is rajzoltam a fára, mert annyira szereted a cseresznyét. Megszámoltam, hatvannégy darabot rajzoltam rá, csak neked! A fűszálak közé még csigákat is rajzoltam, nem volt könnyű. Láttad őket?
Aztán utána, amikor este kidobtam a szemetesbe a papírzsebkendőt, amibe kifújtam az orrom, (mert sírtam, amiért nem játszottunk aznap sem), megláttam, hogy összegyűrve bent van a többi szemét között ez a rajz, amire én hatvannégy cseresznyét rajzoltam, meg katicabogarat.
Nincs kedvem rajzolni.
Lehajtom a fejem az íróasztal fölé, a naplóm fölé, és újra sírok. Fiú létemre, megint csak sírok. Lepottyan egy könnycseppem a napló lapjára és szétfolyik rajta. A többit már inkább letörlöm, hogy ne csöppenjen rá.
Aztán mégis érkezik egy újabb. De ez honnan? Hiszen én letöröltem! Az enyém nem lehet.
Hátranézek, és a fejem felett áthajolva anya olvassa a naplómat. Az ő könnye pottyant le az előbb. Aztán újra és újra, csak úgy hullanak a könnyek, hogy teljesen átáztatják a naplóm oldalait.
Most meg miért sír? Megnézte a tájékoztatómat? Vagy felhívta a tanító néni? Vagy mi rosszat csináltam?
Aztán felhúz az asztaltól, és megölel, de úgy, hogy majdnem fáj. De nem érdekel. Én is ölelem őt, nagyon, lehet, hogy őneki is fáj.
– Kincsem, válassz egy társasjátékot, és hozd ki a konyhába. Tudunk ott is játszani, majd megkeverem két dobás között a pörköltet – mosolyog rám, de még mindig sír.
– Ha nincs kedved játszani velem, nem kell, anya. Ne sírj! – mondom neki, mert nem tetszik, hogy ilyen könnyes az arca. – Majd játszok valamit egyedül.
– Nem – nevet a könnyein át. – Hozz egy társast! De valami olyat, amit jó sokáig tart végig játszani – kacsint rám mosolyogva.
És én boldogan viszem a társast, és a konyhában játszunk, és közben anya azt is mondja, hogy most már megesküszik, hogy mindig így fog főzni, hogy közben velem játszik, és megkér rá, hogy majd segítsek neki leszedni a ruhákat, ha megszáradtak.
És arra is megkér, hogy rajzoljak neki egy cseresznyefát.
Jött egyszer a bölcshöz egy gazdag ember. A gazdag elég fukar és kapzsi volt, ezért aztán nem voltak barátai. A bölcs egyszer kézen fogta, az ablakhoz kísérte, és azt mondta:
– Nézz ki az ablakon! Mit látsz?
A gazdag ember kinéz az ablakon és azt feleli:
– Embereket látok, fákat és házakat, madarakat, virágokat, játszó kisgyermekeket.
Újra kézen fogta a bölcs, most a tükör elé vezette, és mondta neki:
– Tekints belé, mit látsz most?
Felel a gazdag:
– Most magamat látom, semmi mást.
Mondja neki a bölcs: megértesz-e engem? Az ablak is üveg, a tükör is üveg. Csak éppen a tükör üvegje be van futtatva hátul egy kevés ezüsttel. S amint valaki az üveget ezüsttel vonja be, mindjárt megszűnik embereket látni, és kezdi csak saját magát látni. Ez nem csak a tükör ezüstjével van így. A pénz elhomályosítja az ember látását, az arany lelkünk ellensége lehet.
S mikor völgyünkre tört az áradat
s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,
egyetlenegy kőszikla megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.
Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.
Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.
Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.
Megbocsátani valakinek nem jelenti azt, hogy megbocsátunk a viselkedésének.
Az sem, hogy elfelejted, hogyan bántott meg, és nem is hagyod, hogy bántson.
A megbocsátás azt jelenti, hogy megbékélünk azzal, ami történt.
Azt jelenti, hogy elismered a sérelmeidet, engedélyt adsz magadnak,
hogy érezd, és megérted, hogy a fájdalom már nem szolgál téged.
Azt jelenti, hogy elengeded a fájdalmat és a neheztelést,
hogy meggyógyulhass és tovább léphess. A megbocsátás ajándék magadnak.
Ez egy döntés, a TE döntésed. … Megszabadít a múlttól, és lehetővé teszi, hogy a jelenben élj.
Amikor megbocsátasz magadnak és megbocsátasz másoknak, akkor válsz igazán szabaddá.
A megbocsátás annyi, mint szabadon engedni egy foglyot, és felfedezni, hogy a rab te voltál.
Jézus nélkül a jászol: semmi.
Jézus nélkül a szív: szegény.
Csak annyit érek, mennyi bennem
Az isteni az én helyén.