Én Istenem, legyek vidám,
hogy házamat vidítni tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senkisem
bánkódni gondon és hiányon.
Legyen szelíd vasárnapom,
ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,
ma minden gondot tűzre vessek.
Nyújtsam ki kincstelen kezem
s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,
a hollós téli bút daloltam.
A bátrakkal hadd mondom el:
panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám
ujjongjon újra puszta lelkem,
mint rég, mikor falum felett
az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,
víg fecskeszó bolond viharban,
tudatlan gyermekhang legyek
a jajgató világzavarban.

 

Erősítsem meg a szívemet sarokvasakkal,
pántokkal, mert akkor rakomány örömet
borítanak majd ide, ki ne dűljön a sarkából.
Tegyem tágassá a sátramat, hogy elférjen benne
minden hömpölygő találkozás és széles mozdulat.
Építsek erős gátakat a fejemben, mert olyan bitang
áradással rohamoznak meg majd az emlékek,
hogy félő, egész lényemet magukkal sodorják.
Építsek víztározókat a könnyeimnek,
máskülönben a gyógyulás záporesője
nem fog megférni partjai között.
Nyissam meg homályos szobáimat,
ahová eddig nem engedtem be Istent,
szellőztessek ki, és dobáljam ki a sok mocskot,
hadd tetőzzön a fény, hadd mosson át.
Persze megeshet, hogy hiába várom
az örömöt, mint az őrszem a hajnalt,
mint a földműves az esőt,
mint a hajós a vitorladagasztó szelet.
Nem fog jönni, ha a bennem lévő hiányokat
betömködöm zajjal, képekkel, tevés-vevéssel.
Nem fog jönni, ha bezárkózom,
és nem tüdőzöm le a kinti levegőt
azon fagyos, ködös, borús frissességében,
ha nem hagyom, hogy a tágas tér
úthengere alaposan átvasaljon.
Nem fog jönni, ha cipelem magammal
a bántalmak, borzalmak, sértések,
megalázások málháját, és ahelyett,
hogy elmerülnék a pillanat békességében,
turkálok az ócskaságok között,
és hergelem magamat,
olyanokkal vitázva, akik jelen sincsenek,
s így én sem tudok majd a jelenben lenni.
Nem fog jönni, ha folyton kijárok
a kertem végébe, ahol a hírcsatornák
zakatolnak, és öntik a szennyet,
hogy felháborodva halászgasson
benne a jónép, szörnyülködjön naphosszat.
Nem fog jönni, ha eltorlaszolva találja
a kapukat, feldúlva az utakat,
előkészítetlen a hajlékot,
az öröm nem terrorista, aki bekúszik
oda is, ahova nem hívták, ahol nem várják.
Készülnöm kell, hangolódni, utat egyengetni,
levetkőzni rossz megszokásaim gönceit,
visszatérni az egyszerű, tiszta, derűs,
kézzelfogható és lassú dolgokhoz.
Begyújtáshoz, mosogatáshoz, főzéshez,
nézéshez, járáshoz, imához, beszédhez.
Elhordozni a külső-belső feszültségeket,
hűségesen várni a szövetség napját,
mely lassan kel fel, mindig csak egy fél
árnyalattal világosodik, alig érzékelhetően,
mégis tévednek, akik azt harsogják,
nincs itt semmiféle remény, lehet
elkotródni, hazamenni, vége a világnak.
Aki hisz, nem remeg,
nem kapkod, nem pesszimista,
nem veszti el önuralmát.
Aki hisz, az derűs, és derűje
Istentől származik.

XXIII. János

Az imádság számomra a szív fölemelkedése, szerény pillantás a mennybe,
a hála és a szeretet kiáltása megpróbáltatás és öröm közepette.

Lisieux-i Szent Teréz