Mindig messze keresik valahol az Istent,
a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval,
a csillagok, felhők és végtelenségek között.
De én már tudom,
hogy biztosabban megtalálom Őt
az egészen kis dolgokban,
a véletlenekben, a jelentéktelenségben,
azokban a pillanatokban,
mikor csodálkozva pillantunk fel,
valamit értünk, amit az elébb,
az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk.
Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami,
ami az elébb homályos és érthetetlen volt,
ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten.
Hiszek benne?
Néha azt hiszem,
csaknem frivolitás és túlbuzgalom hinni benne.
Több és más Ő annál,
semhogy hitem vagy tagadásom eldöntené kettőnk viszonyát.

„Üdvözlégy!” – olvasód morzsolva így köszöntünk.
Október van, korán leáldozik a nap.
Tengernek csillaga, te tündökölj fölöttünk,
hogy el ne vétsük a homályban az utat.

Magam is mily sokat bolyongtam, mint a vándor
hűtlenül életem kalandor idején;
de felém ragyogott templomod ablakából
s kimentett bűneim bozótjából a fény.

Sebes kopóival űzőbe vett az Isten;
futottam, mint a vad, de nem volt már remény.
Húnyt szemmel buktam el, vártam, hogy leterítsen,
és védő két karod közt ébredtem fel én.

Büszkén suhant hajóm, kevélyen álltam ormán.
Vihar csapott le rám, vitorlám eltörött.
De megszántál, mikor már-már elnyelt az orkán
s föléledt a halott szelíd szíved fölött.

Most lábadnál ülök, békésen, mint az árva,
ha új anyát talált halott anyja helyett,
s többé már köntöse szélét el nem bocsátja:
be nem telik vele, hogy házánál lehet.

Immár, hogy tőled el soha ne csavarogjak,
hozzád kötöztem én olvasóddal magam,
Irgalmas anyja vagy a hozzád tért raboknak
s boldog rab, akinek ilyen őrzője van.

Öledbe hajtja le lankadt fejét, s te lágyan
addig simogatod megfáradt homlokát
míg el nem szenderül… Életem alkonyában
így ringass engem is örök hazámba át.

Nem, aki árva,
nem, akit kifosztott az élet,
nem, aki másutt nem lel menedéket,
nem, akit aggá gyötörtek a gondok…
Krisztust szolgálni az induljon el,
aki boldog!

Akinek boldogsága egyre nő,
s kicsap, mert lelke szűk medrébe nem fér.
Elindul adni. Ad és vissza nem kér.
Szolgál. Kicsinek, nagynak, mindenütt,
mindenkinek. Bérre, hálára nem vár.
Alázatosan fölfelé tekint,
ha itt is, ott is fölragyog egy szempár.
Tavasz fuvall a hófödte hegyekre,
s a megáradt folyó ha partot átlép,
tudjuk mi mind, nem is tehetne másképp.
Ha Krisztus fénylő napja rámosolygott,
adni, szolgálni így indul el az,
aki boldog.

Fogadd el, Uram, szabadságomat,
Fogadd egészen.
Vedd értelmemet, akaratomat
S emlékezésem.

Mindazt, amim van és ami vagyok,
Te adtad, ingyen.
Visszaadok, Uram, visszaadok
Egyszerre, mindent.

Legyen fölöttük korláttalan úr
Rendelkezésed.
Csak egyet hagyj meg ajándékodul:
Szeretnem téged.

Csak a szeretet maradjon enyém
A kegyelemmel,
S minden, de minden gazdagság enyém,
Más semmi nem kell.

(Loyolai Szent Ignác imája)

 

Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.
Csak ennyi történt teljes életemben,
egyébkor szakadékba buktam.
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem.

Ma még tiéd körülötted minden.
Adhatsz belőle. Adj hát, kinek nincs,
Mert jön egy nap, talán nemsokára,
S kihull kezedből minden földi kincs.
És nem lesz többé tiéd semmi sem.
Tollad, virágos párnád másra vár…
Mit maga köré épített egy élet,
Nem több mint összeomló kártyavár.
Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval
Testvéredhez, ki szenved, szomorú.
Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája,
S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.
Hajolj hát hozzá, amíg beszélhetsz,
Harmatként hulljon szerető szavad:
Mert jön egy nap, hogy elnémul ajkad,
És soha többé nem fakad.
Ma kezed még erős, a lábad fürge,
Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget.
Ma letörölhetsz verejtéket, könnyet.
Oh, most segíts, ha teheted.
Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan,
Mindegy hogy ősz lesz, tél, vagy kora nyár,
Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél,
Azt nem teszed meg soha többé már.
De ma még tiéd körülötted minden.
És adhatsz, adj hát annak, kinek nincs.
Hisz jön egy nap, talán nemsokára,
S kihull kezedből minden földi kincs.
Csak az lesz tiéd, amit odaadtál,
Csak az, mi minden kincsnél többet ér.
A tett, a szó, mit szeretetből adtál,
Véled marad, s örökre elkísér.

Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimben
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édes anyámat,
Fiatalságomat és büneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

 

És amikor elérkeztek
a Pünkösdnek napjai,
összegyűltek egy kis házban
Krisztus első papjai.
(Rongyos ruhák, kérges kezek,
fésületlen üstökök:
ily egyszerű proletárok
a legelső püspökök.)
És hirtelen lőn az égből
mint egy sebes szélvihar,
s betölté az egész házat
zengő-zúgó égi zaj.
És eloszlott tüzes nyelvek
lebegtek a szobában,
s az isteni Szentlélekkel
betelének mindnyájan.

S akik eddig gyávák voltak,
bátrak lettek hirtelen,
s a tudatlan agyvelőkben
kigyulladt az Értelem.
S kik eddig a zsidón kívül
nem tudtak más nyelveket,
minden nyelven hirdették már
a krisztusi elveket.
És kiket a sanda kétely
oly gyorsan megrendíte:
ingadozó tamásoknak
megszilárdult a Hite.
Köztük eddig egyetértés
alig-alig lehetett,
s fellángolt most a szívükben
az isteni Szeretet!

Szent Lélek szállj alá:
erő, kincs, égi fény…
A világ oly gazdag,
és mégis oly szegény!
Hatalmasoknak, kik
vezetik a népet,
s fegyver van kezükben,
adj nagy bölcsességet.
Űzz el szívekből
vad haragot, sértést,
népek s egyesek közt
teremts egyetértést.
Annyi még az önzés,
a gyűlölet: – vedd el!
Tölts be minden szívet
emberszeretettel.
Krisztus indulatját
vidd a földre szerte,
Te uralkodj bennünk
békességnek Lelke.
Élni vágyunk, mégis
veszni készül minden,
mentsd meg a világot
Szentlélek Úr Isten!

Pünkösd előtt – sóvárgás titkos mélye.
Pünkösd előtt – ígéretek zenéje.
Pünkösd előtt – esedezés, esengés.
Pünkösd előtt – halk hajnali derengés.
Pünkösd előtt – szent vágyak mozdulása.
Pünkösd előtt – koldusszív tárulása.
Csendesen várni – várni, hinni, kérni!
Aztán – boldog pünkösd utánba érni!

S pünkösd után – szent égi erőt-vetten,
pünkösd után – Lélekkel telítetten,
pünkösd után – bátor tanuvá lenni,
pünkösd után – szolgálni, égni, tenni,
pünkösd után – régit kárnak ítélni,
Krisztusnak élni és másoknak élni,
minden mennyei kincset elfogadni,
és pünkösd után – adni, adni, adni!

Boldogok, akik állandó áremelkedésben élnek,
mert ki fog derülni, van-e elvehetetlen kincsük.
Boldogok, akik azt hallgatják éjt-nappal,
hogy a világ ásványianyag-tartalékai kimerülnek,
mert hamar rá lesznek utalva saját erőtartalékaikra.
Boldogok, akiknek fülébe az harsog,
hogy a bolygó élhetetlenné válik,
mert muszáj lesz utánanézniük,
hol és merre található az ígéret földje.
Boldogok, akiknek azt hirdetik,
az ember kártékony és túlszaporodott fajzat,
mert mindenképp el kell dönteniük,
milyen értéket tulajdonítanak az életnek.
Boldogok, akik háborútól rettegnek,
mert sosem fogják természetesnek venni a békét.
Boldogok, akik nem utazhatnak
oda, ahova akarnak,
akkor, amikor akarnak,
mert belső birodalmakat fedezhetnek fel,
ha van türelmük hozzá.
Boldogok, akiket nem töm csordultig élménnyel
az alakját bámulatosan változtató show-biznisz,
mert megtapasztalják a csend töménységét
és az apró részletek határtalanságát.
Boldogok, akiknek várható élettartama
és belátható élettere egyre szűkül,
mert ezzel párhuzamosan
egyre bővülnek lehetőségeik,
hogy ráhangolódjanak
a valamennyi létezőt magában foglaló
szív lüktetésére.
Minek is élek?
Hát azért, hogy minél jobban átitassam
magamat a világgal. Hogy megkótyagosodjak
az orgonák illatától, hogy színorgiájukkal
jól megtömjem a szememet. Hogy érezzem,
amint a fagy satuba szorítja elkékülő kezemet,
s aztán azt is, hogyan változnak a melegben
izzó parázzsá az átjegesedett ujjak. Hogy
letüdőzzem a füst illatát és behunyt szemmel,
szájamban összefutó nyállal falatozzak
frissen füstölt húst, frissen füstölt sajtot.
Hogy érezzem az izmaim zsibongását,
ha kutyával, gyermekkel játszva nekiiramodom,
vagy futásban, labdajátékban teszem próbára
élő, mozgó, eleven testem. Hogy megtapasztaljam
a fantázia bizsergető elektromos kisüléseit,
mikor bedobok egy-egy szóviccet, továbbfűzöm
valakinek a poénját, sztoriba sztorit öltök,
megcsavarom ügyesen a kicsiknek szánt mesét.
Hogy üljek csónakban, és szél permetezze
arcomba a porított vizet, és nevetésre
ingereljen ez a zsiványság. Hogy belemártsam
hunyt szemem a folyékony napsütésbe,
mely kiönti belső portrémat aranyból. Hogy
érezzem a fájdalom prését mellkasomon,
a szorítást szívem körül valaki miatt, akit szeretek,
hogy légszomjam legyen, hogy tudjak, aztán
meg ne tudjak tág tüdővel levegőt venni,
hogy érezzem, ahogy hatalmába kerít
a köhögés, és érezzem majd oldódását is.
Hogy érezzem, amint meglep vagy elhagy
a lüktető sajgás, frissen keletkezett sebek,
gyógyuló sebek kísérője. Hogy könny szökjön
szemembe örömtől, bajtól, hogy szétvessen
a boldogság, mikor meglátok valakit,
és leverjen a víz, mikor meglátok másvalakit.
Minek is élek?
Hogy amikor már eléggé átitatódtam a világgal,
amikor már bennem él a világ, és minden
porcikámban tudok rá emlékezni, felidézni,
végigzongorázni az érzések, érzékelések
teljes skáláját, akkor át tudjak mindent adni,
és el tudjak mindent felejteni,
és meg tudjak mindentől szabadulni,
és engedjem át magam az áramlásnak.
Hagyjam, hogy Isten közelsége elégessen
és lefoszlasson rólam mindent, ami nem ő,
átadjam neki a mozgásokat, futást, ugrást,
mindent egymás után, átengedjem
a megtanultakat, összekeverjem szeretteimet
és az először látott arcokat, gyerekkoromat
és a tegnapi napot, és mindent a kezébe
helyezzek, hisz tőle kaptam, szép lassan
kinyújtózzam a kereszten,
és kitárjam felé a karomat.
Ha azért nem megyek be
a belső szobába, mert attól tartok,
ott terpeszkedik unalom-Isten,
aki mindig ugyanaz, ma és örökké,
akivel minden perc végtelennek tűnik,
alig várom hogy felpattanhassak,
és végre hasznosan
szorgoskodjak a világban, nos…
Nos, akkor fognom kell egy lapátot,
és szépen eldobálni az útból
azt a sóderhalmot,
amelyet kineveztem Teremtőnek,
hogy sitty-sutty, elmenekülhessek előle.
Az a helyzet hogy nincs matematikai
képlet, amellyel előre kiszámolhatnám,
mi is lesz pontosan, mi vár rám odabenn,
hiszen JHVH maga a váratlanság.
Néha pár perc ima után
olyan forrósággal önt el,
mintha termálvízben ülnék.
Máskor alig tudom szétkergetni
rajzó gondolataimat,
hogy elmerülhessek békéjében.
Megint máskor hívogat,
nyissak már ki egy ablakot
szent könyvében, és azon keresztül
robbanóanyagot hajít az életembe,
BUMMMMM… hát ez meg mi volt, Uram?
Megint máskor piszkál,
hogy táncoljunk-daloljunk együtt,
nem fér a bőrébe.
Ha egy pillanatra elveszítem őt,
ha úgy érzem, nincs is itt,
csak magamat csapom be,
akkor elég a szívdobogásomra
vagy a lélegzetemre figyelni,
hiszen ő, aki szeretetből,
magának teremtett engem,
igen, ő pumpál belém
minden deci vért,
minden korty levegőt.

Ujjong a lelkem s telve van örömmel:
Ma érkezik a régvárt vendég!

Bár liliom-palástot
Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt! –
Bár tűzrózsákat, égő szíveket
Szórhatnék szét a nagyvilágon,

Hogy illatot és színeket
És imákat találjon,
Amerre jár! –
Bár lenne szívem ünnepi
Zsolozsmát zengő, nagy harang,
Mely szétkiáltja örömét,
Hogy csengjen-bongjon tőle a határ!

Pedig, kit várok, csak egy kis madár,
Remegő szárnyú, hófehér galamb! –
– – De benne ég az örök Láng,
A szent tevésre ihlető, nagy Isten!
Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki
S így tekint le ránk!

Csak egy pihegő, hófehér galamb!
De Őt imádom, amig élek,
S előtte hullok térdre egyedül
Parányi semmiségem
Alázatos mély érzetében
Mikor felettem átrepül:
Mert ő az Úr és ő a Lélek!

S tőle várjuk fényes újulását
A föld színének
Ő hozzá csap fel ezer ének
Ostromlón zúgva pünkösd hajnalán:
Oh jőjj el! Jőjj el! – – – –
– – – – – – – – – – – – – – –
Halld meg világ a titkot:
Ma eljön hozzánk! – – – –
Ujjong a lelkem s telve van örömmel!

Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.

Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába’ támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:
Világitó sugaradat áldja.

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!

Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!

Továbbiak betöltése