Egy szerencsétlen hajótörött a borzalmas vihar után egy deszkába kapaszkodva egy lakatlan szigeten vetődött partra. A sziget sivár volt és barátságtalan, alig nagyobb, mint egy sziklaszirt. Szegény ember imádkozni kezdett. Minden erejével könyörgött Istennek, hogy mentse meg őt és minden nap a horizontot kémlelte, várva, hátha megpillantja a segítséget, de nem jött senki.
Néhány nap múlva nekilátott berendezkedni. Addig gürcölt és kínlódott, míg fabrikált néhány szerszámot, amelyekkel tudott vadászni és földet művelni. Vért izzadva sikerült tüzet gyújtania és összetákolt egy kunyhót, ami menedéket adott neki a pusztító viharok elől.
Eltelt néhány hónap. Szerencsétlen ember egyre csak imádkozott, de egyetlen hajó sem tűnt fel a láthatáron.
Egy napon szélroham kapott a tűzbe és a lángok máris a nádkunyhót nyaldosták. Sűrű füstgomolyagok szálltak az ég felé. A hosszú, keserves hónapok munkája néhány pillanat alatt hamuvá vált.
A hajótörött, aki hiábavalóan próbálkozott,hogy valamit megmentsen, sírva roskadt a homokba:
– Miért, Uram, miért? Miért tetted velem ezt is?
Pár óra múlva hatalmas hajó kötött ki az aprócska sziget közelében. Egy mentőcsónakkal jöttek a hajótöröttért.
– Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? – kérdezte hitetlenkedve a hajótörött.
– Füstjeleket láttunk – hangzott a válasz.
Életed mai gondjai a jövendő kegyelem füstjelei. Isten eljön, hogy megmentsen téged.
