Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Te soha többé nem lehetsz nyugodt,
S nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
Mert beléd hullott az Isten vetése,
És azt kitépni nem lehet,
Vagy nem mered,
Mert érzed, hogy éned jobbik része.

Azt megteheted, hogy soha nem kapálod,
Hogy letaposod a kihajtó ágat,
Hogy nem öntözöd,
Hogy szinte gyűlölöd,
– de Harmat is van,
és néha akaratlan meglep.

És valahogy elindul benned
Egy gondolat, egy szó, egy meglátás
Egy semmi –
S amit már kezdtél elfeledni,
Vagy letagadni: duzzad, újra él.

A gyökér, a mag,
Beléd szövődik, és szállá fakad,
És vakmerő kalandra bátorít:
Kilépni önmagadból,
Az átlagosból,
komolyan venni azt, amit hiszel.

Tulajdonképpen miért nem kezded el?

Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,

Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.

Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.

Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.

Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.

Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.

Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk:

Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.

Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.

Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: »Nem haragszom!«

Néha rángatom, cibálom: –
tudja hogy csak őt kivánom.

Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.

Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.

Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?

Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.

Egy asszony azt állította, hogy látomásaiban rendszeresen megjelenik neki Isten. Elment tehát püspökéhez megbeszélni a dolgot, aki, mint jó elöljáró a következőket mondta.
– Kedvesem, lehetséges, hogy mindaz, amiben Ön hisz, csupán illúzió. Meg kell értenie, hogy püspöki hivatalomnál fogva nekem kell meg ítél nem, hogy az Ön látomásai valódiak-e, avagy hamisak.
– Természetesen, Excellenciás Uram!
– Ez részemről felelősség és kötelesség.
– Értem, Excellenciás Uram!
– Nos, kedvesem, akkor azt kell tennie, amit kérek.
– Megteszek mindent, Excellenciás Uram!
– Legközelebb, amikor Isten – ahogy azt Ön állítja – megjelenik, próbára kell tennie, hogy megtudja,
valóban Ő az.
– Rendben, Excellenciás Uram. De mi a próba?
– Mondja ezt Istennek: „Tárd fel előttem a püspök úr személyes bűneit.” Ha valóban Isten az,
aki megjelenik Önnek, fel fogja tárni bűneimet.
Azután jöjjön vissza hozzám és mondja el nekem, mit válaszolt. Nekem, és senki másnak. Meg értette?
– Így fogok tenni, Excellenciás Uram.
Egy hónap múlva az asszony bebocsátást kért a püspökhöz, aki megkérdezte:
– Isten újra megjelent Önnek?
– Azt hiszem, igen, Excellenciás Uram.
– Megkérdezte-e tőle, amit parancsoltam?
– Természetesen, Excellenciás Uram.
– Nos, mit válaszolt Isten?
– Isten azt mondta: „Mondd meg a püspöködnek, hogy a bűneit elfelejtettem.”

 

Nem létezik egyetlen könyv sem, ahová bűneink fel lennének jegyezve. Isten nem vezet lajstromot vagy katalógust bűneinkről. Feltétlen szeretetével körülölel és a jelen pillanatban lát bennünket.

 

Betlehem barlangjához két kis szamár is érkezett. Fáradtak, betegek és soványak voltak. Hátuk felsebzett és megtépázott volt azoktól a súlyos zsákoktól, melyeket gazdájuk, a molnár terhelt rájuk nap mint nap, és azoktól a bot ütésektől, amikkel szintén nem fukarkodott. A két kis szamár hallotta, amint a pásztorok a Királyok Királyáról beszélgettek, aki az égből jött. Elsiettek hát ők is hozzá. Ott töltöttek egy kis időt, csodálták a Gyermeket. Mint mindenki, ők is hódoltak és imádkoztak előtte. Az ajtónál azonban várta őket a kegyetlen molnár.
A két kis szamár lehajtott fejjel indult tovább, hátukon a súlyos teherrel.
– Nem használ semmit – szólt az egyikük. – Kértem a Megváltót, hogy vegye el tőlem a terhet, de nem tette meg.
– Én viszont azt kértem Tőle, hogy adjon erőt ahhoz, hogy elviseljem – szólt vissza a másik, aki vidáman ügetett tovább.

Ha valaki azt mondja neked, hogy az élet nehéz, kérdezd meg: mihez képest?

Élt egyszer egy paraszt, aki szamarára kötött két nagy korsóban hordta mindennap a vizet a falujába. Szamara lassacskán ott ügetett mellette. Az egyik korsóból – ütött-kopott, tele sérülésekkel, repedésekkel – az út alatt rendszerint az összes víz kifolyt. A másik: új és tökéletes, egy csepp víz sem folyt ki belőle. Az öreg, repedezett korsó megalázottnak és haszontalannak érezte magát. Annál is inkább, mivel az új korsó nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy tökéletességét fitogtassa:
– Én egy csepp vizet sem veszítek el.
Egy reggel az öreg korsó feltárta szívét gazdája előtt:
– Tudod, tisztában vagyok korlátaimmal, képességeimmel. Időt, fáradságot és pénzt pazarolsz miattam, hiszen mire a faluba érünk, én már teljesen üres vagyok. Bocsásd meg a gyengeségem és a sérüléseim!
Másnap az úton a gazda odafordult a repedezett korsóhoz, és így szólt hozzá:
– Nézd csak az út szélét!
– Csodálatos! Telis-tele virágokkal!
– Ez egyedül a te érdemed – szólt a gazda. – Te öntözöd mindennap az út szélét. Vettem egy csomag
virágmagot, majd elszórtam az út mentén. Anélkül, hogy tudtad volna, vagy akartad volna, mindennap öntözted őket.

Mindannyian tele vagyunk sérülésekkel, sebekkel, ám ha akarjuk, Isten a mi fogyatékosságunkból
is csodákat fakaszthat.

Egy szerencsétlen hajótörött a borzalmas vihar után egy deszkába kapaszkodva egy lakatlan szigeten vetődött partra. A sziget sivár volt és barátságtalan, alig nagyobb, mint egy sziklaszirt. Szegény ember imádkozni kezdett. Minden erejével könyörgött Istennek, hogy mentse meg őt és minden nap a horizontot kémlelte, várva, hátha megpillantja a segítséget, de nem jött senki.
Néhány nap múlva nekilátott berendezkedni. Addig gürcölt és kínlódott, míg fabrikált néhány szerszámot, amelyekkel tudott vadászni és földet művelni. Vért izzadva sikerült tüzet gyújtania és összetákolt egy kunyhót, ami menedéket adott neki a pusztító viharok elől.
Eltelt néhány hónap. Szerencsétlen ember egyre csak imádkozott, de egyetlen hajó sem tűnt fel a láthatáron.
Egy napon szélroham kapott a tűzbe és a lángok máris a nádkunyhót nyaldosták. Sűrű füstgomolyagok szálltak az ég felé. A hosszú, keserves hónapok munkája néhány pillanat alatt hamuvá vált.
A hajótörött, aki hiábavalóan próbálkozott,hogy valamit megmentsen, sírva roskadt a homokba:
– Miért, Uram, miért? Miért tetted velem ezt is?
Pár óra múlva hatalmas hajó kötött ki az aprócska sziget közelében. Egy mentőcsónakkal jöttek a hajótöröttért.
– Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? – kérdezte hitetlenkedve a hajótörött.
– Füstjeleket láttunk – hangzott a válasz.

Életed mai gondjai a jövendő kegyelem füstjelei. Isten eljön, hogy megmentsen téged.

Az imádság éppoly nélkülözhetetlen, mint a levegő, mint vér a testünkben, életben tart minket,
hogy Isten kegyelme működhessen.

Kalkuttai Szent Teréz anya