Fekete István: A bosszú

Alkonyatra hajlott a nap. Az erdő szegélyén dús rendekben hevert a levágott fű, melynek zöld ágyában aléltan feküdtek a fonnyadó virágok. Tegnap még lengve játszottak a széllel, mely alkonyattal kiszaladt az erdőből, és ma egyszer csak elszakadtak a földtől, és most nem tudják, mi lesz velük. Szomorú illatuk szelíden búcsúzó és fanyar, mint az enyészet.

A kaszák már messze járnak. Hajtja őket tíz ember. A tíz ember mögött ballag a kenyér, utána – a család. És mögöttük újra sarjadnak a levágott csonkok.

Elöl a szikár Cserei Péter, mögötte Dallos Jóska és a többiek. Cserei kiért a renden, és gondolkozó, komoly tekintetével visszanéz a még hullámzó kilencre. Jönnek, mint a gép. Úgyis tudja.

Cserei nem volt máskor ilyen tűnődő. Komoly volt a munkaidőben, de vidám a munka után. Most mindig hallgatag. Két éve kislánya kezét elkapta a masina, és Zsuzska keze azóta nem kéz. Nem mozdul. Olyan, mint a másik, de elszakadt benne valami, és Zsuzska azóta mindig kendőt hord, mely alá bedugja béna bal kezét. Mindenki sajnálja Zsuzskát, és a legények szinte tisztelettel köszöntik, mint az öregeket. Zsuzska nemigen számít az eladó lányok közé. Zsuzska, a szép kis Zsuzska – nyomorék.

Ezért szomorú Cserei Péter. Ennek a kilenc embernek ő parancsol, és azok szinte félnek tőle. Mással talán ellenkeznének néha, de ilyen szomorú emberrel nem lehet; elég a baja.

Már kiért az utolsó ember is. Megtörlik a kaszát, melynek hosszú már az árnyéka, és Csereire néznek, hogy kezdjenek-e új rendet.

– Mára elég – válaszol csendesen. – Jóska fiam, te meg beszaladsz a kasznár úrhoz a holnapi parancsért. Hajnalra itt légy!

Dallos Jóska máskor erre odaadta volna kaszáját valamelyik pajtásának, és elindult volna. Füttyszóval. Ma azonban elborult az arca, és az állán keményen megfeszült a bőr.

– Nem mehetne más, Péter bátyám? Hiszen tudja. Kis rétemet kellene lekaszálni. Kár érhet…

– Indulj, fiam – mondta Cserei csendesen, de parancsolóan –, holnap is levághatod. Azt tedd, amit mondok!

Dallos Jóska szemei mélyek lettek és örvénylők. Kaszáját csak ledobta az árokparton, és kopott tarisznyáját nyakába kanyarította, összeharapta a száját. Érezte, hogy most nem szabad szólni. Sok volt a vére, és apja is – amíg élt – sűrűn járt törvénybe, mert előbb ütött, s csak azután gondolkodott.

Először csendesen lépkedett, de azután belső forrongása szaporán vitte előre. Nem! Ezt nem hitte volna. Hamis ember, rossz ember Cserei Péter. Hitvány! Tudja, hogy azt a kis rétet most kell levágni, de nem engedi. Az a kis széna az ő téli kenyerük. Abból adja a Bimbó a tejet. És ha elvénül a fű, rossz a takarmány, nincs tej, nincs reggeli. Hát ezt akarja Cserei Péter? Gazember! Most belelátott alattomos szándékába.

A gyalogút erdőn vitt át. Fojtó, nehéz párák úszkáltak a fák közt, néha pókháló ragadt arcára, és nyomába szegődött az este.

„Nem érdemeltem ezt! Első embernek, igaz embernek tartottalak, Cserei Péter. De mától az utolsó lettél. Legutolsó! Ha az a nyomorék, ártatlan lányod nem lenne – levágnálak! Le én…”

Ahogy gondolatai Zsuzsikához értek, lehiggadt egy kicsit. Különös, féltő, őrködő vágya támadt mindig, ha a béna kezű Zsuzska jutott eszébe.

Nehéz munkában égő ember volt Dallos Jóska, aki nem ért rá számot vetni érzéseivel, de azt tudta, hogy ha valaki Zsuzskát bántaná, annak nagy baja esnék.

Feleségül venni? Nem. Erre nem gondolhatott. Szegény ember feleségének két kéz is kevés…

Ekkor már kiért az erdőből. A szabad mezőkön lágy párák henteregtek a hűs szél előtt.

„De azért ezt megsiratod, Cserei Péter! – mondta magában, amikor Zsuzskát megint elfeledte. – Majd aratáskor. Majd amikor a részed már a szérűn lesz… aztán csak lobbot vet. Félős piros lángot. Akkor légy aztán kemény ember, Cserei Péter!… Annyi az neked, mint nekem a rétem. Az meg most ég. Vénül. Szálkás, kemény lesz, mint a pozdorja. Nem csurran tőle tej. A kasznár talán más pusztára rendel bennünket, s akkor megint várhatok egy hetet. Kutyáé lesz addigra a széna.”

Verejték patakzott az arcán. Már kiért a gabonatáblák közül a nyárfás útra, és por szállt a lába nyomán. A nagy, sudár fák halkan suttogtak, és árnyékot vetettek Dallos Jóska elé, mert feljött a hold, és vörös világosságban úszott az ég alja.

– Így égsz majd, Cserei Péter. Nem is olyan sokára. Így! – És arrafelé nézett, ahol a hold vörös arcától lángot vetett az erdők háta.

A parancs rövid volt: „Mondd meg, fiam, Csereinek, hogy ha itt végeztetek, a berekbe mentek kaszálni. A többit már tudja.”

Dallos Jóska ökölbe szorított kézzel rohant visszafelé. Hát elmennek a berekbe! Akkor pedig vége a rétnek. Félnapi járóföld az oda. Onnét nem szaladhat el lekaszálni. A munkát meg nem hagyhatja ott, mert akkor Cserei Péter kiteszi. Ismeri már Cserei Pétert. Kárt akar a gazember. Nem eresztené, de most már nem is könyörög. Nem! Vesszen a rét meg a széna; nem kell a tej se, de majd kinyílik a piros virág az asztagodon, Cserei Péter!

Az erdőben már vaksötét volt, és csak a holdsugár tört ezüstdarabjai villogtak itt-ott, ahol a lombok között behullott a gyalogútra. Hallgatott az erdő, és a nagy némaságban meglassúdott Dallos Jóska is. Minek sietne? Amit elvégzett magában, az úgy lesz! Hej, pedig de kár azért a drága szénáért! Ha most levághatná, olyan lenne, mint a selyem. De hát nem engedték…

Kaszája ott csillogott, ahol ledobta. Odébb az erdő alján aludtak az emberek. Felemelte a kaszát. Letörölte róla a harmatot, és elnézett arra, ahol a rétje volt. Azután elindult. Elkerülte az alvókat, de odafenyegetett: „Megállj, Cserei Péter!… Ha két ölet is, ha megszakadok is, amennyit tudok, de levágok a rétemből! Ebből nem parancsolsz. És hajnalra itt vagyok.”

Sietett. Később már futott. Minden lépés egy kaszavágás.

A dűlőúton már számolta a mezsgyeköveket:

– Ez itt Puskáséké… ez Földiéké… még ezek se vágták le, ez Andókéké, ez meg…

Tűnődve körülnézett.

– A fene ezt a holdvilágot. Egészen megzavarodik az ember!

A hold most egy kis felhődunyhát húzott magára. Lehet, hogy fázott, ám az is lehet, hogy mosolygott, de nem akarta, hogy ezt Dallos Jóska lássa, aki már másodszor szalad végig a dűlőúton, és kétségbeesetten számol:

– … Ez Puskáséké… ez Földiéké… ez Andókéké… ez meg… ennek kellene a miénknek lenni, de nem lehet az, hogy is lehetne, hiszen ez… ez… le van vágva!

A hold most kibújt a kis felhő mögül, mert tudta, hogy Dallos Jóskának most világosságra van szüksége. A rendek csendben feküdtek, csupán egy-két margaréta kíváncsiskodott fehér arcával még a fonnyadásban is, és odanéztek Dallos Jóskára, aki lehajolva nézte a határkövet. Meg is tapogatta. Nem, nem tévedhet… az ő rétjük le van kaszálva.

Letette kaszáját, és leült a kőre. Lesz hát széna bőven! Selymes, szagos, sok széna. Tej is lesz a télen… és mintha a rét végén most derengene. Világosodna. Nem haragos, vörös világosság, hanem hűvös, józan hajnali fény támadna, és felállna benne Cserei Péter.

– Látod-e, Jóska fiam, ez vagyok én. Hozd csak, fiam, a vörös kakast az asztagomra. Égesd fel a kenyerünket, hogy ne legyen. Nekem se meg a kis nyomorékomnak se! Megérdemlem…

Dallos Jóska belemarkolt a harmatos fűbe, és megtörölte vele forró arcát. A fű édes, szomorú illatáról Zsuzska jutott eszébe. Azután felállt, vállára vette kaszáját. És elindult halkan szólva:

– A gazember te vagy, Dallos Jóska, egyedül.

Elmúlt már forrósága, és a bosszúvágy hamuján tervek zsendültek. Remények. Mire az alvókhoz ért, már mosolygott magában, mint akinek kedves titka van. Csak akkor komolyodott el, amikor csendesen ledőlt az alvók mellé. „Szegények – gondolta –, nekem dolgoztak fél éjszaka.”

Nemsokára azután megszólalt mögöttük az erdő. A feketerigó trillázva szaladt végig az avaron, és elhallgatott a patak, mely csak éjszaka hordta az újságokat. A derengésből hajnal lett.

– Reggel van, emberek – mondta Cserei Péter, és elindult a patakhoz, hogy megmosakodjon.

Dallos Jóska nehezen ébredt. Gondolatai kuszán jártak, amíg végre szép rendbe szedte őket, és ekkor mogorva képpel ő is megmosakodott.

– A kasznár úr azt izeni, hogy menjünk a berekbe, ha itt végeztünk. – Aztán nem szólt többet, pedig szeretett volna valami szépet mondani a kilenc embernek, elsősorban Cserei Péternek.

És újból elindult a tíz kasza. Mögöttük pedig a tíz meghajolt ember.

Felszáradt már a hajnal, rövidült az árnyék, és nem lehetett messze dél, amikor Dallos Jóska azt mondta:

– Meglazult a kaszám, megigazítom… – És elballagott a híd felé, hol ebédelni szoktak, s ahol piroslott már Zsuzska kendője.

– Mi jót hoztál, Zsuzska? – nevetett rá Jóska.

Zsuzska csak mosolygott. Szomorúan, mint akik tudják, hogy a kedvesség nem nekik szól, hanem nyomorékságuknak.

Jóska leült mellé, és a hangja most nehéz lett, mint maga a mondanivaló.

– Azért jöttem, hogy beszéljek veled, Zsuzska, nincs az én kaszámnak semmi baja…

Zsuzska szemei nagyra nyíltak, és ősi, asszonyos ösztönök lángoltak fel benne. Piros lett kedves arca: „Hát mégis?! Ó, istenem…”

– Egyedül vagyunk, Zsuzska. Te se jársz a lányok közé, én se… táncban sem láttalak sohase.

Zsuzska lehajtotta a fejét, és úgy érezte: muzsikálnak valahol…

– … mégis mindig jó szívvel gondoltam rád, és azt gondolom, te is.

– Én is… – susogta Zsuzska.

– És azt gondoltam… azt gondoltam, hozzám jönnél feleségül?

Lángolóan sütött a nap. Dallos Jóska barna keze ernyedten, nyitva feküdt a füvön, és Zsuzska kis keze botorkálva elindult feléje.

Cserei visszanézett a rét végéről. Megdöbbent. Zsuzska lehajtott feje nyugtalanította. Jóska arca is olyan messze néző volt. Valami ott nincs rendjén…

– Fene ezt a kaszát – mondta –, ez is meglazult! Ezt a kis sarkot még vágjuk le, emberek, amíg visszajövök – és elballagott.

Jóska arcán komoly boldogság sugárzott, Zsuzska pedig lehajtott fejjel rakta szét a tiszta ruhán a szegényes ebédhezvalót: só, paprika, kenyér.

Baj talán nincs – gondolta Cserei Péter –, de mért nem néz rá Zsuzska? Nem is köszön…

– Péter bátyám – mondta aztán Jóska –, én beszélek Zsuzska helyett is. Jó szívvel vagyunk egymáshoz, és ha Péter bátyám is úgy akarja, megesküdnénk… már régen akartam szólni.

Cserei Péter „azóta” először mosolygott. Komolyan, békésen, és felnézett az égre.

– Segítsen az Isten benneteket, fiam! – És odaadta kezét Jóskának, aztán megsimogatta Zsuzska fejét.

– De gondoltál-e arra, hogy az én kislányom… hiszen tudod, a keze… – És elakadt Cserei Péter, mert azt mégsem szerette volna, ha hangjából sírás buggyan elő.

– Péter bátyám! Nem is kell szólnia. Itt van az én két kezem. Már odaadtam Zsuzskának – és felemelte karját a levegőbe.

Dél volt akkor. Valahol harangoztak, és a felemelt dolgos ököl árnyéka odaesett a fehér ruhára, és úgy látszott, mintha keményen marokra fogta volna azt a most szelt barna kenyeret.