Alkonyatra hajlott a nap. Az erdő szegélyén dús rendekben hevert a levágott fű, melynek zöld ágyában aléltan feküdtek a fonnyadó virágok. Tegnap még lengve játszottak a széllel, mely alkonyattal kiszaladt az erdőből, és ma egyszer csak elszakadtak a földtől, és most nem tudják, mi lesz velük. Szomorú illatuk szelíden búcsúzó és fanyar, mint az enyészet.

A kaszák már messze járnak. Hajtja őket tíz ember. A tíz ember mögött ballag a kenyér, utána – a család. És mögöttük újra sarjadnak a levágott csonkok.

Elöl a szikár Cserei Péter, mögötte Dallos Jóska és a többiek. Cserei kiért a renden, és gondolkozó, komoly tekintetével visszanéz a még hullámzó kilencre. Jönnek, mint a gép. Úgyis tudja.

Cserei nem volt máskor ilyen tűnődő. Komoly volt a munkaidőben, de vidám a munka után. Most mindig hallgatag. Két éve kislánya kezét elkapta a masina, és Zsuzska keze azóta nem kéz. Nem mozdul. Olyan, mint a másik, de elszakadt benne valami, és Zsuzska azóta mindig kendőt hord, mely alá bedugja béna bal kezét. Mindenki sajnálja Zsuzskát, és a legények szinte tisztelettel köszöntik, mint az öregeket. Zsuzska nemigen számít az eladó lányok közé. Zsuzska, a szép kis Zsuzska – nyomorék.

Ezért szomorú Cserei Péter. Ennek a kilenc embernek ő parancsol, és azok szinte félnek tőle. Mással talán ellenkeznének néha, de ilyen szomorú emberrel nem lehet; elég a baja.

Már kiért az utolsó ember is. Megtörlik a kaszát, melynek hosszú már az árnyéka, és Csereire néznek, hogy kezdjenek-e új rendet.

– Mára elég – válaszol csendesen. – Jóska fiam, te meg beszaladsz a kasznár úrhoz a holnapi parancsért. Hajnalra itt légy!

Dallos Jóska máskor erre odaadta volna kaszáját valamelyik pajtásának, és elindult volna. Füttyszóval. Ma azonban elborult az arca, és az állán keményen megfeszült a bőr.

– Nem mehetne más, Péter bátyám? Hiszen tudja. Kis rétemet kellene lekaszálni. Kár érhet…

– Indulj, fiam – mondta Cserei csendesen, de parancsolóan –, holnap is levághatod. Azt tedd, amit mondok!

Dallos Jóska szemei mélyek lettek és örvénylők. Kaszáját csak ledobta az árokparton, és kopott tarisznyáját nyakába kanyarította, összeharapta a száját. Érezte, hogy most nem szabad szólni. Sok volt a vére, és apja is – amíg élt – sűrűn járt törvénybe, mert előbb ütött, s csak azután gondolkodott.

Először csendesen lépkedett, de azután belső forrongása szaporán vitte előre. Nem! Ezt nem hitte volna. Hamis ember, rossz ember Cserei Péter. Hitvány! Tudja, hogy azt a kis rétet most kell levágni, de nem engedi. Az a kis széna az ő téli kenyerük. Abból adja a Bimbó a tejet. És ha elvénül a fű, rossz a takarmány, nincs tej, nincs reggeli. Hát ezt akarja Cserei Péter? Gazember! Most belelátott alattomos szándékába.

A gyalogút erdőn vitt át. Fojtó, nehéz párák úszkáltak a fák közt, néha pókháló ragadt arcára, és nyomába szegődött az este.

„Nem érdemeltem ezt! Első embernek, igaz embernek tartottalak, Cserei Péter. De mától az utolsó lettél. Legutolsó! Ha az a nyomorék, ártatlan lányod nem lenne – levágnálak! Le én…”

Ahogy gondolatai Zsuzsikához értek, lehiggadt egy kicsit. Különös, féltő, őrködő vágya támadt mindig, ha a béna kezű Zsuzska jutott eszébe.

Nehéz munkában égő ember volt Dallos Jóska, aki nem ért rá számot vetni érzéseivel, de azt tudta, hogy ha valaki Zsuzskát bántaná, annak nagy baja esnék.

Feleségül venni? Nem. Erre nem gondolhatott. Szegény ember feleségének két kéz is kevés…

Ekkor már kiért az erdőből. A szabad mezőkön lágy párák henteregtek a hűs szél előtt.

„De azért ezt megsiratod, Cserei Péter! – mondta magában, amikor Zsuzskát megint elfeledte. – Majd aratáskor. Majd amikor a részed már a szérűn lesz… aztán csak lobbot vet. Félős piros lángot. Akkor légy aztán kemény ember, Cserei Péter!… Annyi az neked, mint nekem a rétem. Az meg most ég. Vénül. Szálkás, kemény lesz, mint a pozdorja. Nem csurran tőle tej. A kasznár talán más pusztára rendel bennünket, s akkor megint várhatok egy hetet. Kutyáé lesz addigra a széna.”

Verejték patakzott az arcán. Már kiért a gabonatáblák közül a nyárfás útra, és por szállt a lába nyomán. A nagy, sudár fák halkan suttogtak, és árnyékot vetettek Dallos Jóska elé, mert feljött a hold, és vörös világosságban úszott az ég alja.

– Így égsz majd, Cserei Péter. Nem is olyan sokára. Így! – És arrafelé nézett, ahol a hold vörös arcától lángot vetett az erdők háta.

A parancs rövid volt: „Mondd meg, fiam, Csereinek, hogy ha itt végeztetek, a berekbe mentek kaszálni. A többit már tudja.”

Dallos Jóska ökölbe szorított kézzel rohant visszafelé. Hát elmennek a berekbe! Akkor pedig vége a rétnek. Félnapi járóföld az oda. Onnét nem szaladhat el lekaszálni. A munkát meg nem hagyhatja ott, mert akkor Cserei Péter kiteszi. Ismeri már Cserei Pétert. Kárt akar a gazember. Nem eresztené, de most már nem is könyörög. Nem! Vesszen a rét meg a széna; nem kell a tej se, de majd kinyílik a piros virág az asztagodon, Cserei Péter!

Az erdőben már vaksötét volt, és csak a holdsugár tört ezüstdarabjai villogtak itt-ott, ahol a lombok között behullott a gyalogútra. Hallgatott az erdő, és a nagy némaságban meglassúdott Dallos Jóska is. Minek sietne? Amit elvégzett magában, az úgy lesz! Hej, pedig de kár azért a drága szénáért! Ha most levághatná, olyan lenne, mint a selyem. De hát nem engedték…

Kaszája ott csillogott, ahol ledobta. Odébb az erdő alján aludtak az emberek. Felemelte a kaszát. Letörölte róla a harmatot, és elnézett arra, ahol a rétje volt. Azután elindult. Elkerülte az alvókat, de odafenyegetett: „Megállj, Cserei Péter!… Ha két ölet is, ha megszakadok is, amennyit tudok, de levágok a rétemből! Ebből nem parancsolsz. És hajnalra itt vagyok.”

Sietett. Később már futott. Minden lépés egy kaszavágás.

A dűlőúton már számolta a mezsgyeköveket:

– Ez itt Puskáséké… ez Földiéké… még ezek se vágták le, ez Andókéké, ez meg…

Tűnődve körülnézett.

– A fene ezt a holdvilágot. Egészen megzavarodik az ember!

A hold most egy kis felhődunyhát húzott magára. Lehet, hogy fázott, ám az is lehet, hogy mosolygott, de nem akarta, hogy ezt Dallos Jóska lássa, aki már másodszor szalad végig a dűlőúton, és kétségbeesetten számol:

– … Ez Puskáséké… ez Földiéké… ez Andókéké… ez meg… ennek kellene a miénknek lenni, de nem lehet az, hogy is lehetne, hiszen ez… ez… le van vágva!

A hold most kibújt a kis felhő mögül, mert tudta, hogy Dallos Jóskának most világosságra van szüksége. A rendek csendben feküdtek, csupán egy-két margaréta kíváncsiskodott fehér arcával még a fonnyadásban is, és odanéztek Dallos Jóskára, aki lehajolva nézte a határkövet. Meg is tapogatta. Nem, nem tévedhet… az ő rétjük le van kaszálva.

Letette kaszáját, és leült a kőre. Lesz hát széna bőven! Selymes, szagos, sok széna. Tej is lesz a télen… és mintha a rét végén most derengene. Világosodna. Nem haragos, vörös világosság, hanem hűvös, józan hajnali fény támadna, és felállna benne Cserei Péter.

– Látod-e, Jóska fiam, ez vagyok én. Hozd csak, fiam, a vörös kakast az asztagomra. Égesd fel a kenyerünket, hogy ne legyen. Nekem se meg a kis nyomorékomnak se! Megérdemlem…

Dallos Jóska belemarkolt a harmatos fűbe, és megtörölte vele forró arcát. A fű édes, szomorú illatáról Zsuzska jutott eszébe. Azután felállt, vállára vette kaszáját. És elindult halkan szólva:

– A gazember te vagy, Dallos Jóska, egyedül.

Elmúlt már forrósága, és a bosszúvágy hamuján tervek zsendültek. Remények. Mire az alvókhoz ért, már mosolygott magában, mint akinek kedves titka van. Csak akkor komolyodott el, amikor csendesen ledőlt az alvók mellé. „Szegények – gondolta –, nekem dolgoztak fél éjszaka.”

Nemsokára azután megszólalt mögöttük az erdő. A feketerigó trillázva szaladt végig az avaron, és elhallgatott a patak, mely csak éjszaka hordta az újságokat. A derengésből hajnal lett.

– Reggel van, emberek – mondta Cserei Péter, és elindult a patakhoz, hogy megmosakodjon.

Dallos Jóska nehezen ébredt. Gondolatai kuszán jártak, amíg végre szép rendbe szedte őket, és ekkor mogorva képpel ő is megmosakodott.

– A kasznár úr azt izeni, hogy menjünk a berekbe, ha itt végeztünk. – Aztán nem szólt többet, pedig szeretett volna valami szépet mondani a kilenc embernek, elsősorban Cserei Péternek.

És újból elindult a tíz kasza. Mögöttük pedig a tíz meghajolt ember.

Felszáradt már a hajnal, rövidült az árnyék, és nem lehetett messze dél, amikor Dallos Jóska azt mondta:

– Meglazult a kaszám, megigazítom… – És elballagott a híd felé, hol ebédelni szoktak, s ahol piroslott már Zsuzska kendője.

– Mi jót hoztál, Zsuzska? – nevetett rá Jóska.

Zsuzska csak mosolygott. Szomorúan, mint akik tudják, hogy a kedvesség nem nekik szól, hanem nyomorékságuknak.

Jóska leült mellé, és a hangja most nehéz lett, mint maga a mondanivaló.

– Azért jöttem, hogy beszéljek veled, Zsuzska, nincs az én kaszámnak semmi baja…

Zsuzska szemei nagyra nyíltak, és ősi, asszonyos ösztönök lángoltak fel benne. Piros lett kedves arca: „Hát mégis?! Ó, istenem…”

– Egyedül vagyunk, Zsuzska. Te se jársz a lányok közé, én se… táncban sem láttalak sohase.

Zsuzska lehajtotta a fejét, és úgy érezte: muzsikálnak valahol…

– … mégis mindig jó szívvel gondoltam rád, és azt gondolom, te is.

– Én is… – susogta Zsuzska.

– És azt gondoltam… azt gondoltam, hozzám jönnél feleségül?

Lángolóan sütött a nap. Dallos Jóska barna keze ernyedten, nyitva feküdt a füvön, és Zsuzska kis keze botorkálva elindult feléje.

Cserei visszanézett a rét végéről. Megdöbbent. Zsuzska lehajtott feje nyugtalanította. Jóska arca is olyan messze néző volt. Valami ott nincs rendjén…

– Fene ezt a kaszát – mondta –, ez is meglazult! Ezt a kis sarkot még vágjuk le, emberek, amíg visszajövök – és elballagott.

Jóska arcán komoly boldogság sugárzott, Zsuzska pedig lehajtott fejjel rakta szét a tiszta ruhán a szegényes ebédhezvalót: só, paprika, kenyér.

Baj talán nincs – gondolta Cserei Péter –, de mért nem néz rá Zsuzska? Nem is köszön…

– Péter bátyám – mondta aztán Jóska –, én beszélek Zsuzska helyett is. Jó szívvel vagyunk egymáshoz, és ha Péter bátyám is úgy akarja, megesküdnénk… már régen akartam szólni.

Cserei Péter „azóta” először mosolygott. Komolyan, békésen, és felnézett az égre.

– Segítsen az Isten benneteket, fiam! – És odaadta kezét Jóskának, aztán megsimogatta Zsuzska fejét.

– De gondoltál-e arra, hogy az én kislányom… hiszen tudod, a keze… – És elakadt Cserei Péter, mert azt mégsem szerette volna, ha hangjából sírás buggyan elő.

– Péter bátyám! Nem is kell szólnia. Itt van az én két kezem. Már odaadtam Zsuzskának – és felemelte karját a levegőbe.

Dél volt akkor. Valahol harangoztak, és a felemelt dolgos ököl árnyéka odaesett a fehér ruhára, és úgy látszott, mintha keményen marokra fogta volna azt a most szelt barna kenyeret.

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak. És még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak. Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.

Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak. Néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt.  Az ég még sötét. A tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére. Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs.

A külső mozgás bekúszik a templomba s megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is meggyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok égi Magasok!”

Mise végére egészen bemelegedett a templom, szinte otthonos lett. Legalább is így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte ezt Hosszú Illés is ugyanonnan. Ámbár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, aligha érezték volna, nagy harag volt ugyanis a két öreg között. Kitartó, régi harag. Formája sem volt már, nem is emlékeztek, ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.

És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás, hát csak ülnek tovább, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást. De egyébként is ráér. Félszemmel odapislant Mátéra, hogy alszik-e már, mozdul-e már, de Máté nem mozdul. Amilyen kutya, konok ember volt világéletében, azt várja – gondolja Illés – hogy én menjek előbb. De abból nem eszel! Pedig már a gyertyát is eloltotta a dékán. Azaz a harangozó, szóval a sekrestyés. Azután: csend.

Illés gondol erre, gondol arra, állát behúzza a meleg nyakravalóba és a szeme szép lassan lecsukódik.
– Nem! – ijed meg. – Ezt igazán nem szabad – s Mátéra néz, aki úgy látszik elaludt.
Hö-hö-hö. Ez hát a híres? – mosolyodik el magában. Pedig három évvel fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégis csak fiatalabb. Aztán meg, milyen sárgák a fülei. Na, akár a halotté.
Uram Isten! Csak nem lett vele valami?
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról – csendben odamegy Mátéhoz, és kicsit borzongva megérinti a vállát.
– Hallod-e, te! Máté!
Máté felhorkan:
– Hö?! Mi? – és néz Illésre, mint a csodára.
– Te vagy az, Illés?
– Én hát. Hát mondok megnézlek, mert olyanformán ültél, hogy …
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek elmosolyodnak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté. De áhítattal. Mert tele van a szíve. Szereti most Illést így közel látni. Már elmúlott.
– Há no! Hál Istennek, akko menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.

Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel egy pufók kis angyal Szent Péterre, ahogy az ajtó becsukódott. Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
Két ember kibékült – mondja a főszent. És melegen sóhajt.
– Hjaj! Csoda! – suttogja a kis angyal.
– Hát bizony. A mai világban …
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam.
A két öreg közben Illés háza elé ér. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, rég voltál nálunk – mondja Illés. Lángost sütött a lányom…

A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a „lángos”, Szentatyám?
A toronyban ekkor hetet ütött az óra. S e földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.

 

A konyhában ültünk a földön és a tűzhely meleg fénye kiugrott néha meg-megsimogatván arcunkat. Hallgattunk, de magunkban megvallottuk, hogy a mű tökéletes, és nem is vettük le a szemünket róla. Tornya volt, ajtaja volt, ablakai voltak, ahol be lehetett tekinteni (egy krajcárért!), és ha bent meggyújtottuk a kis gyertyát, kivilágosodott az egész épület valami boldog, meleg világossággal, mint a szívünk ablaka abban az időben.
Egyszóval: Betlehem volt.
A Szent Család kicsit oldalt állt előtérben a jászollal s a jászolban Jézuskával, aki mosolygott, és kövér kis kezét ökölbe szorította, ámbár, mi akkor még nem gondoltunk arra, hagy ha ez a kéz egyszer kinyílik, mekkora ragyogás árad belőle a világra.
Ennél sokkal nagyobb gondjaink voltak.
Elsősorban az, hogy Jézuska mezítelen maradjon-e, vagy takarjuk be.
– Megfázik! – mondta Bence Gábris, aki érzékeny lelkű fiú volt.
– Buta vagy – szólt Andók Pista -, aki Isten, az nem fázik.
– A Biblia azt mondja – szólalt meg végül Peszelka Péter, aki papnak készült -, hogy “édesanyja pólyába takarta és jászolba fektette…”
Ez döntött.
A pólya természetesen nem lehetett akármilyen anyagból, ezért selyemből lett, a selyem pedig anyám télikabátja béléséből lett.
Másodsorban ott volt még a szamár kérdés.
Két szamarunk is volt ugyanis.
Peszelka Péterre néztünk, aki csizmája orrát vakargatta piszkos kis körmével és lesütvén a szemét erősen gondolkodott, de aztán kivilágosodott értelmes, fanyar arca:
– Az nincs a Bibliában, hogy hány szamár volt. Több pásztor volt, hát szamár egy se volt…
Subák, láncosbotok, bajuszok és szakállak, kucsmák és tornyos angyalsüveg már készen voltak, így semmi akadálya nem volt annak a lelkes izgalomnak, amely másnap a falu végén abban a felkiáltásban érte el tetőfokát, hogy:
– Szabad-e betlehemet köszönteni?
És hulltak a krajcárok… Péter perselyébe, amely mind súlyosabban zörgött – mi tagadás – ébren tartva, sőt fokozva elhivatottságunk érzését. Berta Jancsi ugyan apja szőrtarisznyáját is a nyakába akasztotta, hogyha valahol – netán – ennivalót is adnának, de inkább Pétert toltuk előre, zörgő perselyével figyelmeztetve a háziakat, hogy készpénzadományokra rendezkedtünk be.
Na, a büntetés aztán nem is maradt el. A betlehemi csillag ragyogása mellett nem vettük észre a pénz ördögének sátánpofáját, és szenteste – Berta Jancsi pokoli indítványára – elindultunk a szomszéd faluba, most már kizárólag azzal a céllal, hogy a persely tartalmát a végsőkig fokozzuk.
Csendes, borús, mégis kemény alkonyat volt. A hó nem olvadt, a jegenyék felett és a völgyek hajlásaiban fenyegetően kék volt a köd. Azután Király bácsival találkoztunk, a kanász-számadóval.
– Hová mentek, gyerekek?
– Csak ide a szomszédba…
Az öreg felnézett az égre…
– Hát én nem mondok semmit, de iparkodjatok, mert ujjan idő gyün, hogy megemlegetitek…
– Sietünk, Károly bácsi.
Igazán siettünk volna, de úgy megbámulták takaros betlehemünket, úgy tartóztattak bennünket, etettek, itattak (ne mondják a szomszéd faluban, hogy nem látják szívesen a gyerekeiket) és főleg úgy tömték a perselyt, hogy se láttunk, se hallottunk.
Pedig közben feltámadt a szél, lenyomta a felhőket és szitálni kezdte a havat a fekete éjszakába. Ezt azonban a házak között alig lehetett érezni, de amikor kiértünk a szabad mezőkre, belénk mart, és engem, aki a betlehemet vittem, majd belelökött a patakba.
– Egyenest! – vezényelt Jancsi, aki nagy lókötő volt, de a szíve helyén – ha a nyárfás utat elértük, nincs semmi baj.
– Nem kellene visszafordulni?
– Nem! – üvöltött Jancsi – engem agyonvernek, ha nem leszek ott az éjféli misén.
Az idő és a tér elveszett. A nagy subákat majd földre nyomta a szél, a hó vágott, mint a jeges vessző, és reszketve izzadtunk, ijedt kis erőnk utolsó megfeszítésével.
Vánszorogtunk. A kis betlehem oldalát már feltépte a szél és kísértetiesen csapkodta a papírt, miközben a toronyban a kis bádogcsengő néha megkondult, mint a lélekharang. Nem tudtuk, hol vagyunk, és szívünk körül halálos hidegen bujkált a félelem.
– Megfagyunk – mondta valaki, mire Bence Gábris leroskadt a hóra, és sírni kezdett, de sírását elkapkodta a sikoltó szél.
És csak álltunk. Összebújtunk a Gábris körül, a betlehem lecsúszott a kezemből a hóra és nem hittünk már semmiben, csak ez elmúlás borzalmában és már nem is voltunk.
– Imádkozzunk! – mondta ekkor Péter, és ennek a szónak a mélységében egyszerre végtelen csend lett, és ebben a csendben alig hallhatóan, mégis világosan megérintett bennünket meleg szárnyával a távoli harangszó.
– Harangoznak – ordított Jancsi -, most már tudom az utat.
– Imádkozzunk – mondta Péter, és imádkoztunk.
És éjféli misén otthon voltunk.
És azóta is, ha nagy baj van és kiesik kezemből a betlehem, azt az imát mondom és azt a harangszót hallom még ma is.