Az el
ső világháború után nagy éhínség volt, s a híres orvos, Breitenbach professzor súlyosan megbetegedett. A betegségét csak súlyosbította, hogy lelkileg is elcsüggedt. Orvosai mindenféle kiegészítő étrendekről magyaráztak, de minden hiába, a végén már ők is tanácstalanok maradtak. Ezekben a kritikus napokban történt, hogy egy ismerős küldött neki egy fél cipót.
A professzor olyannyira megörült az ajándéknak, hogy nem is bírta megenni. Eszébe jutott, hogy a szomszédjában él egy tanító, akinek van egy beteg kislánya, és éhezik. Azt gondolta: „Mégis mit tehetnék? Én már idős vagyok, annak a fiatal életnek sokkal nagyobb szüksége van erre.” Át is küldte hozzájuk a házvezetőnőt, hogy adja nekik a cipót.
Ám a tanító sem akarta megtartani magának, ezért továbbadta egy idős özvegyasszonynak, aki egy padlásszobában húzta meg magát a város szegénynegyedében. A cipó különös utat járt be, és úgy tűnt, nem is marad meg sehol. Az asszony odaadta a lányának, aki egy közeli pincében lakott a két kicsi gyerekével.
Az édesanyának eszébe jutott az idős doktor, aki néhány házzal arrébb élt. Nem is olyan rég meggyógyította az egyik gyermekét valami súlyos betegségből, és nem fogadott el érte semmit. Magához vette a fél cipót és elvitte a doktorhoz.
– És így érkezett vissza hozzánk – mesélte a házvezetőnő. Miután a kezébe vette a cipót, és megtudta, milyen utat járt be, a professzor mélyen meghatódott, és így szólt:
– Amíg ekkora szeretet él köztünk, nincs mitől félnem.
Nem ette meg a cipót, hanem azt mondta:
– Meg kell őriznünk, és valahányszor hitványul viselkedünk, újra elővesszük.
„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.”
Megveheted a gyógyszereket, de az egészséget nem.
Megveheted a tárgyakat, de a családot nem.
Megveheted a közös lakást, de a szerelmet nem.
…a könyvet, de az intelligenciát nem.
…a feszületet, de a hitet nem.
…a luxust, de a szépséget nem.
…a kényelmes ágyat, de az álmot nem.
…a díszes sírhelyet, de az eget nem.
