Egy éjjel csodálatosat álmodtam, el kell mesélnem nektek. Egy hosszú utat láttam, amely a földről kanyarogva vitt fel a levegőbe, majd eltűnt a felhők között, és egyenesen az égbe vezetett.
De nem valami könnyű út volt, sőt, inkább nagyon is göröngyös, teleszórva rozsdás szögekkel, hegyes kövekkel, éles üvegdarabokkal. Az emberek mezítláb vándoroltak az úton. A szögek beleálltak a lábukba, sokan vérző talpakkal meneteltek. De nem álltak meg, mert el akartak jutni az égbe. Azonban minden lépés rengeteg szenvedéssel járt és nagyon lassan, fájdalmasan tudtak előrehaladni.
Aztán, az álmomban, megláttam Jézust közeledni. Ő is mezítláb volt. Lassan lépdelt, de nagyon határozottan. És egyetlen seb sem volt a lábán.
Jézus egyre feljebb és feljebb haladt. Végül megérkezett a mennybe és ott leült egy nagy aranytrónusra. Onnan nézett le azokra, akik felfelé igyekeztek. Tekintetével és gesztusaival bátorította őket.
Rögtön Jézus után közeledett az édesanyja, Mária.
Mária még gyorsabban haladt, mint Jézus. Tudjátok miért? Mert mindig pontosan Jézus nyomába lépett.
Így aztán hamar megérkezett a Fia mellé, aki a jobbjára ültette őt egy nagy karosszékbe.
Mária is biztatni kezdte a felfelé igyekvőket és ajánlotta, hogy az ő példájára, lépjenek ők is mindig Jézus nyomába.
A bölcsebbek így is tettek, és fürgén haladtak az ég felé. Mások a sebeik miatt panaszkodtak, gyakran meg-megálltak, sokan pedig félbehagyták az egészet és szomorkodva ott maradtak az út szélén.
A római Santa Maria Maggiore bazilikát sok-sok évvel ezelőtt még rétek vették körül és harangjának szava – különösen esténként – nagyon messzire elhallatszott, imádságra szólítva a környékbeli házikók lakóit.
Az egyik ilyen kis házból indult el egy napon egy Maria nevű kislány, hogy meglátogassa a rokonait.
Maria úgy gondolta, hogy jól ismeri az utat, amikor azonban leszállt az éjszaka, nem tudott tájékozódni és eltévedt az ösvények és kis utcácskák között.
Fordult erre, fordult arra, de minden eredmény nélkül, sőt inkább egyre jobban összezavarodott, így hát leült egy kőre és keserves sírásra fakadt. Senki sem járt azonban az utcákon és senki sem sietett a segítségére.
Eszébe jutott a Szűzanya és elkezdte imádkozni az Üdvözlégyet. Amint azokhoz a szavakhoz ért, hogy „imádkozzál érettünk most…”, harangszót hallott. A hang hosszan csengett, majd újra felzengett, akár egy hívó szó az éjszakában.
A kislány követte a hangot és ösvényről ösvényre haladva egyszer csak ott találta magát a Santa Maria Maggiore bazilika előtt, ahonnan már könnyen hazajutott.
Ettől kezdve azt a harangot, amely minden éjjel egy órakor zeng néhány percig, „az elveszett”-nek nevezik. Emlékeztet a kislányra, aki egykor régen elveszve bolyongott a római mezőkön, és mindazokra, akik manapság tévelyegnek céltalanul a város utcáin.
És amikor elérkeztek
a Pünkösdnek napjai,
összegyűltek egy kis házban
Krisztus első papjai.
(Rongyos ruhák, kérges kezek,
fésületlen üstökök:
ily egyszerű proletárok
a legelső püspökök.)
És hirtelen lőn az égből
mint egy sebes szélvihar,
s betölté az egész házat
zengő-zúgó égi zaj.
És eloszlott tüzes nyelvek
lebegtek a szobában,
s az isteni Szentlélekkel
betelének mindnyájan.
S akik eddig gyávák voltak,
bátrak lettek hirtelen,
s a tudatlan agyvelőkben
kigyulladt az Értelem.
S kik eddig a zsidón kívül
nem tudtak más nyelveket,
minden nyelven hirdették már
a krisztusi elveket.
És kiket a sanda kétely
oly gyorsan megrendíte:
ingadozó tamásoknak
megszilárdult a Hite.
Köztük eddig egyetértés
alig-alig lehetett,
s fellángolt most a szívükben
az isteni Szeretet!
Szent Lélek szállj alá:
erő, kincs, égi fény…
A világ oly gazdag,
és mégis oly szegény!
Hatalmasoknak, kik
vezetik a népet,
s fegyver van kezükben,
adj nagy bölcsességet.
Űzz el szívekből
vad haragot, sértést,
népek s egyesek közt
teremts egyetértést.
Annyi még az önzés,
a gyűlölet: – vedd el!
Tölts be minden szívet
emberszeretettel.
Krisztus indulatját
vidd a földre szerte,
Te uralkodj bennünk
békességnek Lelke.
Élni vágyunk, mégis
veszni készül minden,
mentsd meg a világot
Szentlélek Úr Isten!
Pünkösd előtt – sóvárgás titkos mélye.
Pünkösd előtt – ígéretek zenéje.
Pünkösd előtt – esedezés, esengés.
Pünkösd előtt – halk hajnali derengés.
Pünkösd előtt – szent vágyak mozdulása.
Pünkösd előtt – koldusszív tárulása.
Csendesen várni – várni, hinni, kérni!
Aztán – boldog pünkösd utánba érni!
S pünkösd után – szent égi erőt-vetten,
pünkösd után – Lélekkel telítetten,
pünkösd után – bátor tanuvá lenni,
pünkösd után – szolgálni, égni, tenni,
pünkösd után – régit kárnak ítélni,
Krisztusnak élni és másoknak élni,
minden mennyei kincset elfogadni,
és pünkösd után – adni, adni, adni!
Ujjong a lelkem s telve van örömmel:
Ma érkezik a régvárt vendég!
Bár liliom-palástot
Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt! –
Bár tűzrózsákat, égő szíveket
Szórhatnék szét a nagyvilágon,
Hogy illatot és színeket
És imákat találjon,
Amerre jár! –
Bár lenne szívem ünnepi
Zsolozsmát zengő, nagy harang,
Mely szétkiáltja örömét,
Hogy csengjen-bongjon tőle a határ!
Pedig, kit várok, csak egy kis madár,
Remegő szárnyú, hófehér galamb! –
– – De benne ég az örök Láng,
A szent tevésre ihlető, nagy Isten!
Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki
S így tekint le ránk!
Csak egy pihegő, hófehér galamb!
De Őt imádom, amig élek,
S előtte hullok térdre egyedül
Parányi semmiségem
Alázatos mély érzetében
Mikor felettem átrepül:
Mert ő az Úr és ő a Lélek!
S tőle várjuk fényes újulását
A föld színének
Ő hozzá csap fel ezer ének
Ostromlón zúgva pünkösd hajnalán:
Oh jőjj el! Jőjj el! – – – –
– – – – – – – – – – – – – – –
Halld meg világ a titkot:
Ma eljön hozzánk! – – – –
Ujjong a lelkem s telve van örömmel!
Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.
Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába’ támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.
Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:
Világitó sugaradat áldja.
Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!
Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!
Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:
Világitó sugaradat áldja.
Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!
Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!
És a Tizenkettő között vala egy,
Akit Tamásnak, a Kettősnek hívtanak,
És mikor azt mondta Jézus: „Ahova én megyek,
Ott legyetek ti is – tudjátok az utat”,
Így felelt: „Hová mégy, nem tudhatjuk, Uram.
Mi módon tudhatjuk, hogy az út merre van?”
És monda Jézus a Kettősnek, a szegénynek:
„Én vagyok az út, az igazság, az élet.”
És majdan, mikor a feltámadás
Után a tanítványok újra látták,
Nem volt közöttük a szegény Tamás,
Csak hallotta a test feltámadását.
És mondták akkor neki: „Mi láttuk az Urat.”
S ő felelé: „Ha kezén a szögverte sebet
Az én szemem nem maga látja,
Ha be nem bocsátom az ujjaimat
A vérező oldalába,
Ha hozzá nem érhetek,
Ha hét sebét meg nem tapintja kezem –
én nem hiszem, én nem hiszem.
És nyolc nap múlva együtt ültek tizenketten,
És közöttük Tamás, a Kettős, a hitetlen.
És a zárt ajtón Jézus belépett
És szólt hozzájuk: „Békesség tinéktek!”
És monda Tamásnak: „Hozd ide ujjadat,
Bocsásd oldalamba, érintsd meg te magad,
A szögeknek helyét szemeddel nézheted,
Elhoztam kezemet, hozd ide kezedet,
Sóvárgó kezedet mártsd meg hét sebemben,
Légy immár hívő ne légy hitetlen.”
És szólala Tamás: „Megjelentél nekem,
Te vagy az én Uram, te az én Istenem!”
„Mivel láttál engem, hiszed, hogy én vagyok:
Akik nem látnak és hisznek, azok a boldogok” –
Felelte Jézus Tamásnak.
A Pálmafák alá vonult
a Mester és a kis csapat,
– hol hűs árnyat ereszt a lomb, –
pihenni fáradalmukat.
S míg őket álom ringatá,
susogni kezd a kis liget:
mozdul a fa, virág, fűszál,
vonaglanak a tövisek.
A Pálma kezdi:
– Én vagyok
a fák között, kit ő szeret.
Ha fáradt volt, levélernyőm
föléje hűs árnyat vetett.
S midőn hozsannát zeng neki
a szent-városban ifjú, agg,
útjára lombom ezrei
s legszebb virágim hullanak.
Sápadtan az olajfa mond:
a nap leszáll, s eljő az éj;
s lappangva lombjaim alatt
az áruló már lesre kél.
És jő az Úr, s én hallgatom
gyötrődő lelke mit sóhajt.
Két karja az éghez remeg…
És rája villan dárda, kard.
A tó szinén rezdül a Nád,
Fürtös feje búsan zizeg;
– Királyi pálca én leszek.
Miért is szültek a vizek?
A Tüske szúrós ágait
magához nyomva így zokog:
– Átok reám e tőrökért:
én vérzem a szent homlokot.
A Tölgy megborzong, s felsóhajt:
– Holnap kivágnak engemet,
holnapután a Golgotán
a hóhér rajtam öli meg.
A zöld Borostyán így rebeg:
– Sírjához innen kúszom én,
s ezer karommal ölelem
ki legjobb volt a földszínén.
A kis liget virágai
susognak erre sírva mind:
– Óh elmegyünk ráomlani,
sírján kiadni lelkeink.
Fölkél az Úr. S a kis csapat
indul a szent-város felé.
Az Úr előbb mindkét kezét
áldásadón fölemelé:
– Nézzétek – szól – a harmatot:
Mint könnyek ezre, úgy ragyog.
Negyven napig még a földön maradt
És nézte az elmúló tájakat.
És mondta: Ez Jordán, ez Golgota.
Itt verejték volt és emitt csoda.
És nézte, hogy a játszó gyermekek
Homokba írnak nagy kereszteket.
És nézte, hogy a sírján csöndesen
Megnő a fű és borostyán terem.
Aztán megállt a Tábor tetején.
Oly könnyű volt a szíve, mint a fény.
Mint pelyhet, érezte az életet
És derűsen és némán mennybe ment.
A nap első sugara volt az égen,
Amikor Jézus a sírból kilépett –
És hosszan, szeretettel végignézett
A bűnöktől-megtisztított vidéken.
Olyan vidám volt minden itt a réten,
Jézus szeméből örömkönny fakadt.
Elnézegette a madarakat,
S gyönyörködött mindegyik énekében.
Fickándoztak vidáman a halak
A kis patak csörgedező vizében.
Jézus így szólott: „Föld, megáldalak!”
És az erdő tele lett hangos dallal:
„Ma kelt fel az igazi nap,
S ma virradt ránk az első hajnal!”