Nem, aki árva,
nem, akit kifosztott az élet,
nem, aki másutt nem lel menedéket,
nem, akit aggá gyötörtek a gondok…
Krisztust szolgálni az induljon el,
aki boldog!
Akinek boldogsága egyre nő,
s kicsap, mert lelke szűk medrébe nem fér.
Elindul adni. Ad és vissza nem kér.
Szolgál. Kicsinek, nagynak, mindenütt,
mindenkinek. Bérre, hálára nem vár.
Alázatosan fölfelé tekint,
ha itt is, ott is fölragyog egy szempár.
Tavasz fuvall a hófödte hegyekre,
s a megáradt folyó ha partot átlép,
tudjuk mi mind, nem is tehetne másképp.
Ha Krisztus fénylő napja rámosolygott,
adni, szolgálni így indul el az,
aki boldog.
Fogadd el, Uram, szabadságomat,
Fogadd egészen.
Vedd értelmemet, akaratomat
S emlékezésem.
Mindazt, amim van és ami vagyok,
Te adtad, ingyen.
Visszaadok, Uram, visszaadok
Egyszerre, mindent.
Legyen fölöttük korláttalan úr
Rendelkezésed.
Csak egyet hagyj meg ajándékodul:
Szeretnem téged.
Csak a szeretet maradjon enyém
A kegyelemmel,
S minden, de minden gazdagság enyém,
Más semmi nem kell.
(Loyolai Szent Ignác imája)
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.
Csak ennyi történt teljes életemben,
egyébkor szakadékba buktam.
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem.
Ma még tiéd körülötted minden.
Adhatsz belőle. Adj hát, kinek nincs,
Mert jön egy nap, talán nemsokára,
S kihull kezedből minden földi kincs.
És nem lesz többé tiéd semmi sem.
Tollad, virágos párnád másra vár…
Mit maga köré épített egy élet,
Nem több mint összeomló kártyavár.
Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval
Testvéredhez, ki szenved, szomorú.
Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája,
S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.
Hajolj hát hozzá, amíg beszélhetsz,
Harmatként hulljon szerető szavad:
Mert jön egy nap, hogy elnémul ajkad,
És soha többé nem fakad.
Ma kezed még erős, a lábad fürge,
Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget.
Ma letörölhetsz verejtéket, könnyet.
Oh, most segíts, ha teheted.
Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan,
Mindegy hogy ősz lesz, tél, vagy kora nyár,
Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél,
Azt nem teszed meg soha többé már.
De ma még tiéd körülötted minden.
És adhatsz, adj hát annak, kinek nincs.
Hisz jön egy nap, talán nemsokára,
S kihull kezedből minden földi kincs.
Csak az lesz tiéd, amit odaadtál,
Csak az, mi minden kincsnél többet ér.
A tett, a szó, mit szeretetből adtál,
Véled marad, s örökre elkísér.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimben
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édes anyámat,
Fiatalságomat és büneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.
Nyári délután villákkal teleszórt hegyoldalban sétálunk. Barátom egy pillanatra megállt, fülelni kezdett, majd megjegyezte, valaki a IX. szimfóniát játssza. Felismertem a zenét. Hazafelé tartva játszó gyermekek mellett haladtunk el, barátom elmosolyodott:
– Itt van köztük a fiam is, hallom a hangját.
Elgondolkoztam. A sokat hallott hangot megannyi zaj között is meghalljuk, mert ismerjük. Vajon nem így van ez az imáinkkal is? Aki többet imádkozik, annak hangja bizonyára ismerősebb Isten előtt.
Szenthelyi-Molnár István
Egyik barátom úgy találja, hogy a legjobb dolog az egész szabadságból a hazatérés.
Az ember ismét újnak látja lakását, végigsimogathatja bútorait és kedvenc holmijait.
Apró felfedezéseket tehet és munkatervet szőhet a dolgos téli napokra.
Hogy újnak láthassuk otthonunkat, ismét örülhessünk régi ismerőseinknek,
ahhoz egy időre el kell menni, fel kell frissülnünk,
és kicsit nekünk magunknak is ki kell cserélődnünk!
Szenthelyi-Molnár István
Két kis veréb boldogan levegőzött egy fűzfán. Az egyik kimerészkedett egy magasan lévő ág szélére, a másik alul, egy vastagabb ágon helyezkedett el. Kis idő múlva a felső ágon letelepedett madár, épp’ csak hogy megtörje a csendet, megszólalt:
– Ó, milyen gyönyörűek ezek a zöld levelek!
A lenti ágon lévő kis veréb száraz hangon odacsiripelte:
– Elment az eszed! Hát nem látod, hogy a levelek mind fehérek?
Az ág felső részéről sértődötten szólt vissza az első:
– Elment ám a te eszed! Azok a levelek mind zöldek!
A lejjebb ülő ismét felcsiripelte:
– Fogadni merek a szárnyaim minden tollára, hogy a levelek mind fehérek. Te semmihez sem értesz, bolond vagy!
A feljebb ringatózó madár egy másodpercet sem várakozott, zuhanórepüléssel rávetette magát ellenfelére. A másik meg sem mozdult. Amikor szemben voltak egymással és nyakukon felborzolódott a tolluk, mielőtt még csípkedni és tépni kezdték volna egymást, becsületből mindketten felnéztek a magasba.
A kis veréb, amelyik a magasból zuhant alá, csodálkozva állapította meg: – Hát, nézz oda, a levelek tényleg fehérek… Azonnal így szólt barátjának:
– Repüljünk fel oda, ahol az előbb én voltam!
Felrepültek a legmagasabb ágra és együtt csicseregték:
– Hát, nézz oda, a levelek mind zöldek!
Ne ítélj meg senkit anélkül, hogy kis időre az ő helyébe képzeled magad…
Dietrich Bonhoeffer a második világháború alatt titkos szemináriumot tartott egy csoport diáknak. (Hitler ugyanis bezáratta az összes teológiát.) A tanmenet szerint a hallgatóknak naponta két órát kellett elmélkedniük egy-egy szentírási szakaszon. Néhány fiatal egy-két nap múltán arra panaszkodott Bonhoeffernek, hogy alig kezdi el az elmélkedést, gondolatai hamarosan elkalandoznak. Nem helyes, közölték tanárukkal, ilyen nehéz időkben, amikor annyi aggodalom van bennük, ilyen feladat elé állítani a hallgatókat.
Bonhoeffer megnyugtatta őket, hogy nem kell küzdeniük az elkalandozás ellen. „Kövessék a gondolataikat, bárhová repülnek is – mondta. – Eredjenek a nyomába addig, amíg meg nem áll, és ahol megáll, azt a személyt vagy problémát tegyék az ima tárgyává. A belső hadakozás csak nagyobb zajt és nyugtalanságot eredményez.”
Istenem, hallgass hívásomra,
Uram, siess segítségemre!
Kérlek téged mindazokért,
akik értem imádkoznak,
azokért, akik imádságomat kérték,
akikért imádkoznom kellene,
és azokért is, akikre senki sem gondol.
Uram, te tudod, mire van szükségem.
Legyen meg a te akaratod az én életemben is!
Neked legyen dicsőség mindörökké. Ámen!
Senki sem mondhatja Isten igaz szolgájának magát,
akit még sosem tett próbára a kísértés.
A kísértés, amely felett győzedelmeskedtek, olyan, mintha Isten
eljegyzési gyűrűt nyújtana át a léleknek.
Assisi Szent Ferenc
Egy szomorú ember elindult, hogy megkeresse a boldogságot. Útjában először egy földművest kérdezett meg, nincs-e a földeken s azt a választ kapta, nincs. Azután megkérdezett egy bankárt, nem a bankban van-e, de ott sem volt. Tovább menve megkérdezett egy milliomost, a pénzben rejlik-e a boldogság, de a gazdag szomorúan válaszolta, hogy nem. Ekkor a szomorú ember elment megkérdezni a királyt, hogy nincs-e nála a boldogság, de a válasz itt is nemleges volt. Végül most már céltalanul kóborolva, az útszéli réten meglátott egy gyermeket, aki kacagva pillangó után futott. Ekkor a szomorú ember belátta, hogy a boldogságot nem mások adják, hanem magunknak kell megteremtenünk. Ha meg akarod magadnak teremteni, az Isten hozzásegít!
A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
– Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
– Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
– Nem látunk semmit – mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
– Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
– Saját arcunkat látjuk a kútban!
– Bizony, amíg zavartam a vizet – mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.
A német költő, Rilke egy idóben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte.
Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt:
– Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?
– Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk – válaszolta a költő.
Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd, a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott.
Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.
– Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? – kérdezte a francia barátnő.
– A rózsából – válaszolta a költő.
Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, összeveszik valakivel, vagy valami rosszat mond valakiről.
Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe.
Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, nem veszekedett senkivel sem, vagy meg tudta állni, hogy rosszat mondjon valakiről. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki: „Fiam, szépen viselkedtél, büszke vagyok rád, hogy így megváltoztál. Állj meg egy pillanatra, nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben. Ez a kerítés soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel valakivel, vagy rosszat mondasz valakiről, megsebzed őt. Ugyanolyan sebet hagysz az ő lelkében, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, a seb örökre ott marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb talán örökre ott marad. A szóbeli sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi. Nagyon nehéz meg nem történtté tenni meggondolatlanságból elkövetett dolgainkat. A kiengesztelődés és a megbocsátás titka lehet az, ami segíthet a lyukak eltüntetésében.”