Jó Jézusom, ki bús gyermekkoromban
Gyakran szálltál szívembe, merre mentél,
Hogy nem lelek e szörnyű fájdalomban
Egyebet a meddő, mély gyötrelemnél?
Hisz a világnak minden tájain
Most Téged várnak és Benned remélnek,
A csodálatos földi születésnek
Meleg és fénylő ünnepnapjain.
S ha egyszer mégis a vén, nagy gyereknek
Szívébe szállnál újra, égi gyermek,
De nem vagyok én méltó erre, nem.
Legyen mindenki boldog, aki él itt
S halálra fáradt lelkem szenvedésit
Írd mind az ő javukra, Istenem!

Köszöntelek a folyók zúgásával,
a felhő-arcú hegyekkel, a hegy forma fellegekkel,
a gong-alakú csillagokkal,
köszöntelek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével,
és végül az ámulatos nap-ragyogással:
mind a tiéd!
valamennyiben itt vagy,
akkor is, ha szenderegsz és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanúl
s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra
kerek pajzsaidat, eleven mezőkön és rideg mérföldköveken heverőket,
egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében,
miket állandó ittlétük miatt oly könnyen, szűntelenül feledünk.

A kisfiú betért a templomba, és leült egy idős néni mellé. A néni csodálkozva figyelte, hogy a fiú már több mint fél órája elmerülten néz a tabernákulumra.
Az anyóka nem tudja megállni, odafordul a fiúhoz:
– Mit csináltál ennyi ideig, kisfiam?
– Mit csináltam volna? Imádkoztam.
– Hogyan imádkoztál?
– Megtanítottam a Jóistent húszig számolni.

Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod, a rét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem!
mint hal a horogra, sietnék hozzád,
de látod, a gyürüző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hínárja.
Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondérodban a tüzes lé
minek fortyog körülöttem,
ha sohase puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
ha mindig szétmállok, mint a szecska;
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
sose jön el a te országod.
Szívemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb –
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.

Hit

Az óriási aszály kitikkasztotta, kiszárította a földeket. A fák fájdalmasan hullatták megfakult, elsárgult leveleiket. A fű a réteken kiégett. Az emberek nyugtalanul kémlelték a tiszta, kobaltkék eget. Mivel mind szárazabb hetek követték egymást, és hónapok óta egy csepp eső sem esett, a helybéli plébános az eső kegyelméért könyörögve rendhagyó imaórára hívta az embereket a templom előtti térre. A teret nagy sokaság töltötte be a megbeszélt órára. Sokan elhozták magukkal a hitüket jelképező tárgyaikat: a Bibliát, a keresztet és a rózsafüzért. A plébános végignézett az embereken, és tekintete megállapodott egy kislányon, aki teljes komolysággal ült az első sorban. A térdén egy piros esernyővel.

Imádkozni annyi, mint esőt kérni. Hinni annyi, mint esernyőt vinni magunkkal.

– Miért vonulsz el az erdőbe mindennap?
– Imádkozni.
– De hiszen Isten mindenhol jelen van, nem?
– Igen, igen. Isten mindenhol jelen van!
– És Isten ugyanaz mindenhol?
– Igen, Isten mindenhol ugyanaz.
– Akkor miért mész az erdőbe imádkozni?
– Mert az erdőben én nem vagyok ugyanaz.

Az imádság számomra a szív fölemelkedése, szerény pillantás a mennybe,
a hála és a szeretet kiáltása megpróbáltatás és öröm közepette.

Lisieux-i Szent Teréz

Ahhoz, hogy másoknak segíteni tudjunk,
szükségünk van az Istennel való személyes találkozásra:
olyan pillanatokra, amikor imádkozunk és hallgatjuk Isten szavát.

Ferenc pápa

Mint ahogyan a tengernek kikötői vannak, úgy adott Isten templomokat,
hogy a földi gondok örvényéből oda tudjatok menekülni és ott nyugalmat és csendet találjatok.

Aranyszájú Szent János

Az imádság éppoly nélkülözhetetlen, mint a levegő, mint vér a testünkben, életben tart minket,
hogy Isten kegyelme működhessen.

Kalkuttai Szent Teréz anya

Két dolog tartozik a kérő imához: bizonyosság abban, hogy Isten meghallgat, és teljes lemondás arról,
hogy a saját tervünk szerint hallgasson meg.

Karl Rahner