Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
– Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze – legnagyobb meglepetésére – megszólalt:
– Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól!
– Hagyj békén! – üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:
– Még nem.
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
– Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta:
– Még nem.
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni.
Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
– Még nem.
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
– Most már jobb. – gondoltam. Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
– Hagyd abba! Hagyd abba! – kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
– Még nem.
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:
– Még nem vehetlek ki.
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett. Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:
– Nézd meg magad!
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
– Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én! – hitetlenkedtem. – Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! – kiáltottam.
– Szeretném, ha emlékeznél arra – mondta –, tudom, hogy fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értetted, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős. Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához.

Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: „Engedj ki!”. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: „Mi történik velem?” Minden olyan zavaros. De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!

A tisztavizű, csendes tó éveken át irigykedve nézte a gyönyörű szökőkutat, amely a partján állt. Csak bámulta a lenyűgöző formákat és hangokat, amiket megállás nélkül varázsolt. „Milyen élettel teli! Sosem pihen, sosem fárad el! Bárcsak szökőkút lehetnék! – gondolta. – Bárcsak cserélhetnék vele, érdekes és változatos életem volna. Hányszor hallottam, ahogy az emberek dicsérik és csodálják a játékát! Mikor hozzám jönnek, csendben elsétálnak a part mentén. Olykor megáll mellettem egy szerelmespár, kéz a kézben, néznek, de nem tudom, miért. Mások leülnek a fűre vagy egy padra, és csak bámulják az unalmas, egyhangú képet, amit nyújtok. Bárcsak szökőkút volnék… De sajnos csak egy tó vagyok, és még csak nem is a legszebbek egyike: nem vagyok se mély, se széles, se lenyűgöző. Olyan jelentéktelen vagyok!”
A szökőkút éveken át irigykedve nézte a tisztavizű, csendes tavat. „Milyen békés! – gondolta. – Nézzétek csak! Senkit sem akar lenyűgözni. A vizei nem szaladnak sehová, nem törnek a magasba. Nincs szüksége mutatványokra. Én állandóan csak küzdök az emberek figyelméért, mindent megteszek, hogy idevonzzam őket, és már annyira elfáradtam! A tó viszont olyan boldog lehet! Az emberek a partján sétálgatnak, s neki nem kell csinálnia semmit. A medrében pihen és élvezi kicsiny hullámai fodrozódását. A tó nem fáradozik, nem töri magát. Ha én abbahagynám a játékomat, ugyan ki jönne el hozzám? Semmi sem lehangolóbb egy mozdulatlan, néma szökőkútnál. Bárcsak én is csendes tó lehetnék! Bármit megadnék, hogy akárcsak egy kis időre helyet cserélhessek vele!”

Az elfogadás feltétele a helyes önkép. Elfogadni nem azt jelenti, hogy azt mondjuk: „Minden rendben.” Sokkal inkább: „Mindenem megvan.”