Volt egyszer egy ember, aki szerint a karácsony csak egy érthetetlen mese. Rendes, szerény ember volt, szerette a családját, és minden más emberrel is tisztességesen viselkedett. De nem tudott hinni a Megtestesülésben, és ezt nem is akarta megjátszani.
Karácsony éjjelén a felesége és a gyerekei az éjféli misére készülődtek.
– Sajnálom, én nem megyek – mondta. – Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy Isten emberré lett. Inkább otthon maradok, és meleg vacsorával várlak benneteket.
A családja kocsiba ült és elindult a templomba. Közben szállingózni kezdett a hó. Az ember az ablakhoz lépett, onnan nézte az egyre dagadó s egyre sűrűbben hulló hópelyheket. „Egy igazi karácsony éjjel!” – gondolta magában. Visszaült a kandalló melletti fotelbe, és olvasni kezdett. Néhány perccel később azonban valami tompa puffanást hallott, melyet egyre több követett.
Először arra gondolt, talán valaki szórakozásból hógolyókat dobál a nappali ablakának, de a bejárati ajtóhoz érve észrevette, hogy kismadarak röpködnek ide-oda a viharban. Elkeseredetten kutattak meleg, védett hely után, ezért vonzotta őket a fény az ablakhoz, aminek nekicsapódtak. Sok kismadár kábultan hevert a földön.
„Nem hagyhatom, hogy szegénykék megfagyjanak – gondolta. – De hogy segíthetnék rajtuk?”
Eszébe jutott a fészer, amit már nem használt: ott még meleg is van. Fölvette a kabátját és a csizmáját, és a hóban elbattyogott a fészerhez. Kinyitotta az ajtót, majd fölkapcsolta a villanyt. A madarak azonban nem akartak bemenni.
„Talán egy kis étel majd becsalogatja őket” – gondolta. Visszasietett a házba, s hozott némi kenyérmorzsát, amit maga után szórt a földre, egészen a fészerig. De a madarak ügyet sem vetettek a morzsákra, s egyre elkeseredettebben röpködtek.
Az ember csapkodni kezdett a kezeivel, mire azok ijedtükben szanaszét szálltak, s egy se ment a meleg, kivilágított fészerbe.
„Biztos valami félelmetes, veszélyes lényt látnak bennem – mondta magában. – Csak még jobban rájuk ijesztettem. Hogy mondhatnám meg nekik, hogy bízhatnak bennem?” Ekkor különös dolog jutott eszébe: „Ha néhány perc erejéig én is madárrá változhatnék, megmenthetném őket!”
Ebben a pillanatban felzengtek a templom harangjai. Ő csak állt, és hallgatta őket.
Majd térdre esett a hóban.
– Mindent értek – suttogta. – Most már tudom, miért kellett megtenned!
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige… Az Ige testté lett, és köztünk lakott.”
(Jn 1,1.14)
