Mezítelenül születtem, hogy le tudj mondani önmagadról.
Szegényen születtem, hogy megtalálhasd Bennem a gazdagságot.
Kicsinek születtem, hogy te se akarj uralkodni másokon.
Istállóban születtem, hogy megtanulj tisztelni minden helyet.
Barlangban születtem, hogy minden jóakaratú ember közeledhessen Hozzám.
Ijesztően gyengének születtem, hogy te soha se félj Tőlem.
Fegyver nélkül születtem, hogy bízhass jóságomban.
Szeretetből születtem, hogy soha ne kételkedj szeretetemben.
Éjnek idején születtem, hogy elhidd: minden földi valóságot képes vagyok megvilágosítani.
Emberként születtem, hogy sohase szégyelld magad azért, ami vagy.
Mária fiaként születtem, hogy neked is legyen édesanyád.
József fogadott fiaként születtem, hogy megértsd: az igazi apa az, aki védelmet és szeretetet ad.
Egyszerűségben születtem, hogy te se legyél bonyolult.
Megalázottan születtem, hogy képes légy fölülmúlni magadban a kevélységet.
Elrejtve születtem, hogy képes légy elkerülni minden önmutogatást.
Gyermekként születtem, hogy megtanulj te is nyíltnak, bizalommal telinek lenni, mint a gyermek.
Teérted születtem, hogy mindnyájan együtt térhessünk vissza az Atya házába.

Mi voltunk az egyetlen család az étteremben. Eriket beraktam egy etetőszékbe, és megjegyeztem magamnak, milyen csendben eszik minden vendég. Néhányan halkan beszélgettek. Erik hirtelen örömteli kiáltást hallatott…
– Szia! – mondta, miközben pufók kezeivel a szék tálcáját püfölte. Szemei az izgatottságtól kikerekedve, száján azzal az imádnivaló fogatlan mosollyal, hevesen integetett. Próbáltam megtalálni hirtelen örömének forrását. Sikerült. Egy koszos, szakadt kabátot viselő öregember volt. Nadrágja gyűrötten lógott rajta, cipzárja félig lecsúszva, egyik cipőjéből kikandikáltak a lábujjai, erekkel telerajzolt orra, olyan volt, mint egy térkép. Túl messze voltunk ahhoz, hogy szagokat érezzünk, de biztos voltam benne, hogy büdös. Ő is integetett.
– Szia, kicsi baba! Szia, nagyfiú! Kukucs! – mondta Eriknek. Összenéztünk a férjemmel. „Most mit csináljunk?”
Meghozták az ebédünket. A férfi szakadatlanul kiabált a túloldalról.
– Ismered ezt a játékot? Kukucs! Nézd csak! Ismeri!
Senki sem gondolta, hogy a férfi aranyos, és egyértelmű volt, hogy részeg. A férjemmel majd elsüllyedtünk szégyenünkben. Csendben ettünk, de nem úgy Erik, aki egész repertoárján végigment, az öreg pedig mindent utánacsinált.
Végre befejeztük az evést, és a kijárat felé vettük az irányt. A férjem elment fizetni azzal, hogy a kocsinál találkozunk. Az öregember pont köztem és a kijárat között ült. „Uram, segíts, hogy kijussak innen anélkül, hogy megszólítana minket!” – imádkoztam magamban.
Ahogy közeledtünk, próbáltam úgy fordulni, hogy ne érezzük a leheletét, de miközben elfordultam, Erik kitekerte magát, és az ismert „vegyél fel” babapozícióba helyezkedett.
Mielőtt bármit tehettem volna, Erik az öregember karjaiba vetette magát.
Hirtelen ott álltam, és néztem, ahogy egy nagyon büdös öregember a karjaiban tart egy boldog kisgyereket. Erik teljes bizalommal és szeretettel a férfi kopott vállára hajtotta a fejét. Az öregember becsukta a szemét, és láttam, ahogy megindulnak a könnyek. Öreg, koszos, fájdalomtól és a kemény munkától kicserzett kezei igazi gyengédséggel tartották a fiamat, miközben szeretettel a hátát simogatta.
Nem láttam még ilyen mély és ugyanakkor ennyire röpke szeretetet két emberi lény között. Döbbenten álltam. Az öreg néhány másodpercig ölelte Eriket majd rám nézett.
– Nagyon vigyázzon erre a fiúra! – mondta szilárd meggyőződéssel.
Nagy nehezen kinyögtem, hogy „megteszem”.
A férfi nem túl nagy hajlandósággal, szomorúan fejtette le magáról Eriket, mintha valóban fájdalmat okozott volna neki a mozdulat. Megfogtam a fiamat és az öregember ennyit mondott:
– Isten áldja asszonyom! Ez volt a karácsonyi ajándékom.
Egy elmakogott köszönet után futva tettem meg az utat az autóig. A férjem nem értette miért sírok és miért szorítom úgy a fiamat, miközben azt mondogatom, hogy „Uram, Uram, kérlek, bocsáss meg!”
Tanúja voltam Krisztus szeretetének egy gyermek ártatlanságán keresztül, aki nem látott bűnt, és nem ítélkezett. Egy kisgyereken keresztül, aki a másik lelkét látta, és egy anyán keresztül, aki nem látott tovább az öltözéken. Keresztényként vak voltam, miközben karjaimban tartottam egy gyermeket, aki látott. Úgy éreztem, Isten azt kérdezi tőlem: „Hajlandó vagy megosztani a fiadat egy pillanatra?”, mikor Ő meg nekünk adta az Övét, örökre.
A rongyos öregember eszembe juttatta, hogy „olyanokká kell lennünk, mint a kisgyermekek”.

Az adventi koszorún négy gyertya égett. Annyira nagy volt körülöttük a csend, hogy tisztán lehetett hallani, amit beszélgetnek. Azt mondta az első: „Én vagyok a béke. De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni…” És néhány pillanat múlva már csak egy füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdanán fényesen tündöklő lángra.

Azt mondta a második: „Én vagyok a hit. Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak, nincs értelme tovább égnem…” A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.

Szomorúan így szólt a harmadik gyertya: „Én a szeretet vagyok! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám…” – ezzel ki is aludt.

Hirtelen belépett egy gyermek a szobába, és mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott: „De hiszen nektek égnetek kéne mindörökké!” – és elkeseredésében sírva fakadt.

Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: „Ne félj! Amíg nekem van lángom meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. Én vagyok a remény!”
A gyermek szeme felragyogott! Megragadta a még égő gyertyát és lángjával életre keltette vele a többit.

Forrás: Veress Hajnalka Andrea

Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel,
de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszlettervező.
Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kilószámra, ízletes ételeket főzök,
és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő,
de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.
Ha a szegénykonyhában segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket zengek,
és minden vagyonomat segélyként elajándékozom,
de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit nem használ nekem.
Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel,
ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek,
de Jézus Krisztus nincs a szívemben, akkor nem értettem meg, miről is szól a karácsony.
A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje.
A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.
A szeretet barátságos az idő szűke ellenére is.
A szeretet nem irigyel másokat házukért, amelyben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és
odaillő asztalterítő van.
A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte,
hogy vannak, és útban tudnak lenni.
A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit,
hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.
A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem múlik.
A videójátékok tönkremennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak.
De a szeretet ajándéka megmarad.

 

 

Már hó szitál a fenyvesek között
és korán beálló esték fénye ég,
oly mély csend s én úgy készülődöm
ujjongó szívvel Istenem, feléd.

Most én megyek, Te jártál már a földön.
Ó, hány karácsonyt játszottam neked!
Amim csak volt, a két kezedbe tettem:
egymás után: egy hosszú életet.

Mondd, vársz reám? Olyan remegve kérdem
s oly boldogan, mint szentestén kölyök.
Most rajtad áll, hogy szívemet betöltsed.
Csitt! Angyal jár a zárt ajtók mögött.

sírásra görbült a szánk
mikor a legszebben akartunk énekelni

gyáva lett bennünk az öröm
ahogy boldogok akartunk lenni

induljunk szívünk dzsungelében
az embert megkeresni

a jóságot még ma
el kéne kezdeni

óh bennünk fénylő csillag
merj már megszületni

Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,

Holnapután az angyalok

Gyémánt-havat hoznak.

Szeretném az Istent
Nagyosan dicsérni,

De én még kisfiu vagyok,

Csak most kezdek élni.

Isten-dicséretre
Mégiscsak kiállok,

De boldogok a pásztorok

S a három királyok.

Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,

Nagyok között kis Jézusért

Minden szépet tennék.

Új csizmám a sárban,
Százszor bepiszkolnám,

Csak az Úrnak szerelmemet

Szépen igazolnám.

 

Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok …

Körülöttem fájás-félés

ködhálója kavarog.

Kikelek tikkadt helyemből,

kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.

Ó ha most mindent itthagynék,

mennék a csillag után,

mint rég a három királyok

betlehemi éjszakán!

Gépkocsin, vagy teveháton –

olyan mindegy, hogy hogyan!

Aranyat, tömjént és mirrhát

vinnék, vinnék boldogan.

Mennék száz országon át, míg

utamat szelné a vám.

»Aranyad tilos kivinni!«

szólna ott a vámos rám.

»Tömjéned meg, ami csak van,

az mind kell, az itteni

hazai hatalmak fényét

méltón dicsőíteni.«

Százszor megállítanának, –

örülnék, ha átcsuszom:

arany nélkül, tömjén nélkül

érnék hozzád, Jézusom!

Jaj és mire odaérnék,

hova a csillag vezet,

te már függnél a kereszten

és a lábad csupa seb,

s ahelyett hogy bölcsőd köré

szórjak tömjént, aranyat,

megmaradt szegény mirrhámmal

keserűszagu mirrhámmal

kenném véres lábadat.

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
Ki Betlehemben született ez este

A jászol almán, kis hajléktalan,

Szelíd barmok közt, kedves bambinó.

Ó, emberek, gondoljatok ma rá:
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya

És apja ács volt, dolgozó szegény,

S az istállóban várt födél reájuk.

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
A betlehemi kisded jászolára,

Amely fölött nagyobb fény tündökölt,

Mint minden várak s kastélyok fölött.

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,

A kerek föld mindegyik gyermekéhez

Egy üzenettel jött: Szeressetek!

Ó, emberek, gondoljatok ma rá!

           I.
Harang csendül,

Ének zendül,

Messze zsong a hálaének,

Az én kedves kis falumban

Karácsonykor

Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel

Borul földre imádkozni,

Az én kedves kis falumba

A Messiás

Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba

Indulnak el ifjak, vének,

Az én kedves kis falumban

Hálát adnak

A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten

Szent kegyelme sugna, szállna,

Az én kedves, kis falumban

Minden szivben

Csak szeretet lakik máma.

 

             II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Odahaza.

De jó volna tiszta szívből

– Ugy mint régen –

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent,

Elfeledni,

De jó volna játszadozó

Gyermek lenni.

Igaz hittel, gyermek szívvel

A világgal

Kibékülni,

Szeretetben üdvözülni.

 

            III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,

Óh, de nagy boldogság

Szállna a világra.

Ez a gyarló ember

Ember lenne újra,

Talizmánja lenne

A szomoru utra.

Golgota nem volna

Ez a földi élet,

Egy erő hatná át

A nagy mindenséget,

Nem volna más vallás,

Nem volna csak ennyi:

Imádni az Istent

És egymást szeretni …

Karácsonyi rege,

Ha valóra válna,

Igazi boldogság

Szállna a világra …

Minden megíratott.
A próféták megmondtak mindent jóelőre.

De a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel.


A te szíved még mindig várt valamit.

Egy rést az örök Rendelésen,

amelyen a szeretet kiosonhat.


József már fáradt volt, ledőlt volna egy kapuboltba,

de te csak mentél házról házra, kapuról kapura,

és zörgettél és könyörögtél.

Nem magadért, hanem a Gyermekért,

hogy ne fázzék, ne szúrja szalma gyönge testét,

ahogy a próféták megírták.


Mert a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel.

Hisz van-e telt pohár, melynek színén egy szirom el ne férne még?

Ház, hol egy terhes asszonynak ne jutna még hely?

Lobbant a lámpaláng, amint az érdes kéz kutatva fölemelte:

„Hé, ki dörömböl itt! Takarodjatok, koldusok! Nem csárda ez!”

A tárt kapun kidőlt a jó meleg s a zsíros sültek jószága.

S egy kard villant: sokféle martalóc bitangol szerteszét ilyenkor,

s a bölcs polgár vigyáz a házra.


Betlehem bezárkózott, szíve kővé keményedett a félelemtől.

Mert azokban a napokban összeíratta a népet a Császár.

Elengedték a láncról a kutyákat, nagy szelindekek futkostak a hóban,

dühösen szimatoltak, szűköltek mint a lelkiismeret.

Józsefnek fájt a lába, botjára támaszkodva baktatott

az érthetetlen éjszakában.


Az istálló felé, amely fölött már ott égett a Csillag.

A küszöbön megállt, hátrahőkölt a vastag trágyabűztől,

s tanácstalanul visszanézett.


Te már tudtad, hogy nincs segítség. Az emberek bezárták szívüket,

a Szeretet hiába könyörög, nem talál rajta rést.

Fájdalmak Emberét hozod világra nyomban, fájdalmak anyja vagy,

fájás nélkül szülő, amint a nyirkos szalmára lerogytál,

s öled végtelen távolából meghallottad a koldus Újszülött

didergő zokogását.

Betlehem barlangjához két kis szamár is érkezett. Fáradtak, betegek és soványak voltak. Hátuk felsebzett és megtépázott volt azoktól a súlyos zsákoktól, melyeket gazdájuk, a molnár terhelt rájuk nap mint nap, és azoktól a bot ütésektől, amikkel szintén nem fukarkodott. A két kis szamár hallotta, amint a pásztorok a Királyok Királyáról beszélgettek, aki az égből jött. Elsiettek hát ők is hozzá. Ott töltöttek egy kis időt, csodálták a Gyermeket. Mint mindenki, ők is hódoltak és imádkoztak előtte. Az ajtónál azonban várta őket a kegyetlen molnár.
A két kis szamár lehajtott fejjel indult tovább, hátukon a súlyos teherrel.
– Nem használ semmit – szólt az egyikük. – Kértem a Megváltót, hogy vegye el tőlem a terhet, de nem tette meg.
– Én viszont azt kértem Tőle, hogy adjon erőt ahhoz, hogy elviseljem – szólt vissza a másik, aki vidáman ügetett tovább.

Ha valaki azt mondja neked, hogy az élet nehéz, kérdezd meg: mihez képest?

Volt egyszer egy ember, aki szerint a karácsony csak egy érthetetlen mese. Rendes, szerény ember volt, szerette a családját, és minden más emberrel is tisztességesen viselkedett. De nem tudott hinni a Megtestesülésben, és ezt nem is akarta megjátszani.
Karácsony éjjelén a felesége és a gyerekei az éjféli misére készülődtek.
– Sajnálom, én nem megyek – mondta. – Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy Isten emberré lett. Inkább otthon maradok, és meleg vacsorával várlak benneteket.
A családja kocsiba ült és elindult a templomba. Közben szállingózni kezdett a hó. Az ember az ablakhoz lépett, onnan nézte az egyre dagadó s egyre sűrűbben hulló hópelyheket. „Egy igazi karácsony éjjel!” – gondolta magában. Visszaült a kandalló melletti fotelbe, és olvasni kezdett. Néhány perccel később azonban valami tompa puffanást hallott, melyet egyre több követett.
Először arra gondolt, talán valaki szórakozásból hógolyókat dobál a nappali ablakának, de a bejárati ajtóhoz érve észrevette, hogy kismadarak röpködnek ide-oda a viharban. Elkeseredetten kutattak meleg, védett hely után, ezért vonzotta őket a fény az ablakhoz, aminek nekicsapódtak. Sok kismadár kábultan hevert a földön.
„Nem hagyhatom, hogy szegénykék megfagyjanak – gondolta. – De hogy segíthetnék rajtuk?”
Eszébe jutott a fészer, amit már nem használt: ott még meleg is van. Fölvette a kabátját és a csizmáját, és a hóban elbattyogott a fészerhez. Kinyitotta az ajtót, majd fölkapcsolta a villanyt. A madarak azonban nem akartak bemenni.
„Talán egy kis étel majd becsalogatja őket” – gondolta. Visszasietett a házba, s hozott némi kenyérmorzsát, amit maga után szórt a földre, egészen a fészerig. De a madarak ügyet sem vetettek a morzsákra, s egyre elkeseredettebben röpködtek.
Az ember csapkodni kezdett a kezeivel, mire azok ijedtükben szanaszét szálltak, s egy se ment a meleg, kivilágított fészerbe.
„Biztos valami félelmetes, veszélyes lényt látnak bennem – mondta magában. – Csak még jobban rájuk ijesztettem. Hogy mondhatnám meg nekik, hogy bízhatnak bennem?” Ekkor különös dolog jutott eszébe: „Ha néhány perc erejéig én is madárrá változhatnék, megmenthetném őket!”
Ebben a pillanatban felzengtek a templom harangjai. Ő csak állt, és hallgatta őket.
Majd térdre esett a hóban.
– Mindent értek – suttogta. – Most már tudom, miért kellett megtenned!

„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige… Az Ige testté lett, és köztünk lakott.”
(Jn 1,1.14)