Lackfi János: Túlcsordulás

Három barát üldögél
egy kocsmaasztalnál,
elvileg nem nagy szám,
az idő ideális, az egyik mesélni kezd,
igazán jóízűen, a másik folytatja,
a harmadik befejezi,
egymás szavába vágnak,
de nem bánja senki,
olyan jó ritmusú együttlét ez, olyan teljes,
nincs senkiben rivalizálás, akarnokság,
se harag, se neheztelés,
de mindezeket képesek felidézni,
néha könnybe lábad a szemük,
mert érzékenyek is,
nem sebeznek és nem sebződnek,
egyre növekszik bennük az összetartozás,
minden sztori közelebb hozza
őket egymáshoz,
közös egylényegükhöz,
semmi szükség elemezgetni,
milyen is ez a barátság,
mikor is kezdődött,
meddig kötött szövetség,
mert nyakig ülnek benne,
akár egy fürdőmedencében,
akár a lugas illatában,
akár a fröccsbuborékok
pezsgette hangulatban,
s ez nem a felszín, ez mélység,
annyira telített érzés,
hogy nem éri be önmagával,
hogy ebből a szeretetből kibuggyan,
túlcsordul az öröm olaja,
hogy egy egész világ teremtődik,
hogy aszteroidák és lángbolygók
pördülnek ki belőle, galléros gyíkok,
szökdécselő okapik, semmisúlyú kolibrik,
kérészek és hópárducok,
elektromos ráják és gejzírek,
emberek, asszonyok, gyerekek,
borkóstolók és toronydaruk,
penészgombák és körhinták,
óriáscsúszdák és húsevő növények,
brüsszeli csipke, vízisí, jégszobor,
akácillat, fagyizás, pitypangfújás,
meg még annyi minden.
Csak mert kérdezted,
hogy is van ez a Szentháromság.