Lackfi János: Beleölelni

Isten tudja csak Istent tökéletesen szeretni.
Atya a Fiút, Fiú a Lelket,
Fiú az Atyát, Atya a Lelket.
Körbeszeretik egymást végtelen erővel.
S bár teljesen be tudják egymást tölteni,
mégis szomjas ez az Isten,
egy nála sok milliárdszor kisebb lénybe,
az emberbe szeretné áramoltatni a lehető
legtöbb szeretetet, ami csak belefér.
Minket szeretne táplálékul,
de nem úgy, mint egy ragadozó,
hanem mint egy szerelmes.
Önként kínálkozik táplálékul,
de nem úgy, mint zsákmány a ragadozónak,
hanem mint kedves a kedvesének.
Meghív, hogy szürcsöljük az ő igéjét,
mely nem tér vissza az égbe anélkül,
hogy erőt ne adna.
Meghív, hogy kalászt morzsoljunk,
kenyeret törjünk az Úr napján,
a pihenés napján, a hetedik napon.
Testét együk, igyuk a vérét.
Enni és táplálni akar egyszerre,
nem tud betelni örömünkkel,
ízlelgeti jelenlétünket, ha neki adjuk,
elmerül imádságunkban,
képére formált arcunkban törli meg arcát.
Azt szeretné, hogy köze legyen hozzánk,
hogy közünk legyen hozzá,
hogy beleszabaduljunk, mint malac a búzába,
hogy elvesszen bennünk,
mint hógolyó a hómezőn.
Ha csepp vagyunk, ő forró kő szeretne lenni.
Ha homokszem vagyunk, ő sivatag.
Ha kis kavics, ő széles folyamágy.
Ha búzaszem, ő termékeny barázda.
Szeretne önmagává lényegíteni,
önmagának megtartani teljesen,
s közben át is adni minket
az összes többieknek,
hogy kovászként őket is megkelesszük.
Szeretne beleölelni abba, ami ő,
beleolvadni abba, ami mi vagyunk.