A Pálmafák alá vonult
a Mester és a kis csapat,
– hol hűs árnyat ereszt a lomb, –
pihenni fáradalmukat.
S míg őket álom ringatá,
susogni kezd a kis liget:
mozdul a fa, virág, fűszál,
vonaglanak a tövisek.
A Pálma kezdi:
– Én vagyok
a fák között, kit ő szeret.
Ha fáradt volt, levélernyőm
föléje hűs árnyat vetett.
S midőn hozsannát zeng neki
a szent-városban ifjú, agg,
útjára lombom ezrei
s legszebb virágim hullanak.
Sápadtan az olajfa mond:
a nap leszáll, s eljő az éj;
s lappangva lombjaim alatt
az áruló már lesre kél.
És jő az Úr, s én hallgatom
gyötrődő lelke mit sóhajt.
Két karja az éghez remeg…
És rája villan dárda, kard.
A tó szinén rezdül a Nád,
Fürtös feje búsan zizeg;
– Királyi pálca én leszek.
Miért is szültek a vizek?
A Tüske szúrós ágait
magához nyomva így zokog:
– Átok reám e tőrökért:
én vérzem a szent homlokot.
A Tölgy megborzong, s felsóhajt:
– Holnap kivágnak engemet,
holnapután a Golgotán
a hóhér rajtam öli meg.
A zöld Borostyán így rebeg:
– Sírjához innen kúszom én,
s ezer karommal ölelem
ki legjobb volt a földszínén.
A kis liget virágai
susognak erre sírva mind:
– Óh elmegyünk ráomlani,
sírján kiadni lelkeink.
Fölkél az Úr. S a kis csapat
indul a szent-város felé.
Az Úr előbb mindkét kezét
áldásadón fölemelé:
– Nézzétek – szól – a harmatot:
Mint könnyek ezre, úgy ragyog.
