A Pálmafák alá vonult
a Mester és a kis csapat,
– hol hűs árnyat ereszt a lomb, –
pihenni fáradalmukat.
S míg őket álom ringatá,
susogni kezd a kis liget:
mozdul a fa, virág, fűszál,
vonaglanak a tövisek.
A Pálma kezdi:
– Én vagyok
a fák között, kit ő szeret.
Ha fáradt volt, levélernyőm
föléje hűs árnyat vetett.
S midőn hozsannát zeng neki
a szent-városban ifjú, agg,
útjára lombom ezrei
s legszebb virágim hullanak.
Sápadtan az olajfa mond:
a nap leszáll, s eljő az éj;
s lappangva lombjaim alatt
az áruló már lesre kél.
És jő az Úr, s én hallgatom
gyötrődő lelke mit sóhajt.
Két karja az éghez remeg…
És rája villan dárda, kard.
A tó szinén rezdül a Nád,
Fürtös feje búsan zizeg;
– Királyi pálca én leszek.
Miért is szültek a vizek?
A Tüske szúrós ágait
magához nyomva így zokog:
– Átok reám e tőrökért:
én vérzem a szent homlokot.
A Tölgy megborzong, s felsóhajt:
– Holnap kivágnak engemet,
holnapután a Golgotán
a hóhér rajtam öli meg.
A zöld Borostyán így rebeg:
– Sírjához innen kúszom én,
s ezer karommal ölelem
ki legjobb volt a földszínén.
A kis liget virágai
susognak erre sírva mind:
– Óh elmegyünk ráomlani,
sírján kiadni lelkeink.
Fölkél az Úr. S a kis csapat
indul a szent-város felé.
Az Úr előbb mindkét kezét
áldásadón fölemelé:
– Nézzétek – szól – a harmatot:
Mint könnyek ezre, úgy ragyog.
Kreatív sarok ajánló
sírásra görbült a szánk
mikor a legszebben akartunk énekelni
gyáva lett bennünk az öröm
ahogy boldogok akartunk lenni
induljunk szívünk dzsungelében
az embert megkeresni
a jóságot még ma
el kéne kezdeni
óh bennünk fénylő csillag
merj már megszületni
Aki böjtöl, de nem imádkozik, az üres kézzel kopogtat az égre. Aki imádkozik, de nem változtat életén, az nem várhat meghallgatást. A nagyböjt az egység ideje: ima, böjt és irgalom egyetlen úton.
Szent Jeromos
