A paradicsompalánta

Virágedényben nevelkedett, és nagyon jól érezte magát. Aztán egyszer csak jött egy KÉZ, és
kivette onnan.

„Miért veszel ki innen? Olyan jól éreztem magam!” – kérdezte.

„Azért, mert itt nem lenne számodra elég hely növekedni.” – jött a válasz.

A KÉZ nem sokkal később kiültette a szabad ég alá.

„Miért teszel engem ide? Úgy tűz a nap, és úgy fúj szél!” – mondta.

„Azért, mert így tudsz növekedni és erősödni!” – jött a válasz.

Aztán jött a zivatar, dörgött az ég, csapkodtak a villámok.

„Félek! Elázok! Vigyél el innen, te, KÉZ!” – kiáltotta.

„Nyugodj meg! A villám nem bánt téged, víz nélkül pedig legyengülnél és elszáradnának értékes leveleid!” – jött a válasz.

Most már szépen nőtt, és örült a kis növény.

De jött a KÉZ, hozott egy karót, és odakötözte.

„Miért kötözöl meg? Én szabad akarok lenni!” – mondta.

„Azért, hogy a karó mellett maradj, és ne törjön el értékes szárad, ami összeköt a gyökérrel.” – jött a válasz.

Aztán újra jött a KÉZ, és ridegen leszakított róla néhány hajtást.

„Mit csinálsz? Leszaggatod értékes hajtásaimat?” – kérdezte ingerülten.

„Nem,” – felelte a KÉZ – „csak elveszem tőled azt, ami akadályozna a bőséges gyümölcstermésben.”

Ezután a KÉZ beszórta a növényt valami szerrel.

„Mit csinálsz velem, ez büdös, alig kapok levegőt!” – kiáltotta.

„Ne ijedj meg,” – mondta a KÉZ – „ez véd meg majd a kártevőktől”.

És a növény csak nőtt tovább… és végül termett sok-sok gyümölcsöt… és boldog volt!

Ne félj! Téged is annak a KEZE formál, aki alkotott! Azt akarja, hogy gyümölcsözz! Hogy fényesen ragyogj! Hogy örömöd teljes legyen!