Élt egyszer egy paraszt, aki szamarára kötött két nagy korsóban hordta mindennap a vizet a falujába. Szamara lassacskán ott ügetett mellette. Az egyik korsóból – ütött-kopott, tele sérülésekkel, repedésekkel – az út alatt rendszerint az összes víz kifolyt. A másik: új és tökéletes, egy csepp víz sem folyt ki belőle. Az öreg, repedezett korsó megalázottnak és haszontalannak érezte magát. Annál is inkább, mivel az új korsó nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy tökéletességét fitogtassa:
– Én egy csepp vizet sem veszítek el.
Egy reggel az öreg korsó feltárta szívét gazdája előtt:
– Tudod, tisztában vagyok korlátaimmal, képességeimmel. Időt, fáradságot és pénzt pazarolsz miattam, hiszen mire a faluba érünk, én már teljesen üres vagyok. Bocsásd meg a gyengeségem és a sérüléseim!
Másnap az úton a gazda odafordult a repedezett korsóhoz, és így szólt hozzá:
– Nézd csak az út szélét!
– Csodálatos! Telis-tele virágokkal!
– Ez egyedül a te érdemed – szólt a gazda. – Te öntözöd mindennap az út szélét. Vettem egy csomag
virágmagot, majd elszórtam az út mentén. Anélkül, hogy tudtad volna, vagy akartad volna, mindennap öntözted őket.
Mindannyian tele vagyunk sérülésekkel, sebekkel, ám ha akarjuk, Isten a mi fogyatékosságunkból
is csodákat fakaszthat.
