Volt egyszer egy ember, aki szerint a karácsony csak egy érthetetlen mese. Rendes, szerény ember volt, szerette a családját, és minden más emberrel is tisztességesen viselkedett. De nem tudott hinni a Megtestesülésben, és ezt nem is akarta megjátszani.
Karácsony éjjelén a felesége és a gyerekei az éjféli misére készülődtek.
– Sajnálom, én nem megyek – mondta. – Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy Isten emberré lett. Inkább otthon maradok, és meleg vacsorával várlak benneteket.
A családja kocsiba ült és elindult a templomba. Közben szállingózni kezdett a hó. Az ember az ablakhoz lépett, onnan nézte az egyre dagadó s egyre sűrűbben hulló hópelyheket. „Egy igazi karácsony éjjel!” – gondolta magában. Visszaült a kandalló melletti fotelbe, és olvasni kezdett. Néhány perccel később azonban valami tompa puffanást hallott, melyet egyre több követett.
Először arra gondolt, talán valaki szórakozásból hógolyókat dobál a nappali ablakának, de a bejárati ajtóhoz érve észrevette, hogy kismadarak röpködnek ide-oda a viharban. Elkeseredetten kutattak meleg, védett hely után, ezért vonzotta őket a fény az ablakhoz, aminek nekicsapódtak. Sok kismadár kábultan hevert a földön.
„Nem hagyhatom, hogy szegénykék megfagyjanak – gondolta. – De hogy segíthetnék rajtuk?”
Eszébe jutott a fészer, amit már nem használt: ott még meleg is van. Fölvette a kabátját és a csizmáját, és a hóban elbattyogott a fészerhez. Kinyitotta az ajtót, majd fölkapcsolta a villanyt. A madarak azonban nem akartak bemenni.
„Talán egy kis étel majd becsalogatja őket” – gondolta. Visszasietett a házba, s hozott némi kenyérmorzsát, amit maga után szórt a földre, egészen a fészerig. De a madarak ügyet sem vetettek a morzsákra, s egyre elkeseredettebben röpködtek.
Az ember csapkodni kezdett a kezeivel, mire azok ijedtükben szanaszét szálltak, s egy se ment a meleg, kivilágított fészerbe.
„Biztos valami félelmetes, veszélyes lényt látnak bennem – mondta magában. – Csak még jobban rájuk ijesztettem. Hogy mondhatnám meg nekik, hogy bízhatnak bennem?” Ekkor különös dolog jutott eszébe: „Ha néhány perc erejéig én is madárrá változhatnék, megmenthetném őket!”
Ebben a pillanatban felzengtek a templom harangjai. Ő csak állt, és hallgatta őket.
Majd térdre esett a hóban.
– Mindent értek – suttogta. – Most már tudom, miért kellett megtenned!
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige… Az Ige testté lett, és köztünk lakott.”
(Jn 1,1.14)
Kreatív sarok ajánló
Az imádság éppoly nélkülözhetetlen, mint a levegő, mint vér a testünkben, életben tart minket,
hogy Isten kegyelme működhessen.
Kalkuttai Szent Teréz anya
A Szentírást olvasni annyi, mint Krisztustól tanácsot kérni.
Assisi Szent Ferenc
