A tó és a szökőkút

A tisztavizű, csendes tó éveken át irigykedve nézte a gyönyörű szökőkutat, amely a partján állt. Csak bámulta a lenyűgöző formákat és hangokat, amiket megállás nélkül varázsolt. „Milyen élettel teli! Sosem pihen, sosem fárad el! Bárcsak szökőkút lehetnék! – gondolta. – Bárcsak cserélhetnék vele, érdekes és változatos életem volna. Hányszor hallottam, ahogy az emberek dicsérik és csodálják a játékát! Mikor hozzám jönnek, csendben elsétálnak a part mentén. Olykor megáll mellettem egy szerelmespár, kéz a kézben, néznek, de nem tudom, miért. Mások leülnek a fűre vagy egy padra, és csak bámulják az unalmas, egyhangú képet, amit nyújtok. Bárcsak szökőkút volnék… De sajnos csak egy tó vagyok, és még csak nem is a legszebbek egyike: nem vagyok se mély, se széles, se lenyűgöző. Olyan jelentéktelen vagyok!”
A szökőkút éveken át irigykedve nézte a tisztavizű, csendes tavat. „Milyen békés! – gondolta. – Nézzétek csak! Senkit sem akar lenyűgözni. A vizei nem szaladnak sehová, nem törnek a magasba. Nincs szüksége mutatványokra. Én állandóan csak küzdök az emberek figyelméért, mindent megteszek, hogy idevonzzam őket, és már annyira elfáradtam! A tó viszont olyan boldog lehet! Az emberek a partján sétálgatnak, s neki nem kell csinálnia semmit. A medrében pihen és élvezi kicsiny hullámai fodrozódását. A tó nem fáradozik, nem töri magát. Ha én abbahagynám a játékomat, ugyan ki jönne el hozzám? Semmi sem lehangolóbb egy mozdulatlan, néma szökőkútnál. Bárcsak én is csendes tó lehetnék! Bármit megadnék, hogy akárcsak egy kis időre helyet cserélhessek vele!”

Az elfogadás feltétele a helyes önkép. Elfogadni nem azt jelenti, hogy azt mondjuk: „Minden rendben.” Sokkal inkább: „Mindenem megvan.”