Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt.

Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok ámuló szemében,
emberek arcán.

Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma
dereng feléd.

Mindenütt láthatatlan.
Mindenben látható.

Minden megíratott.
A próféták megmondtak mindent jóelőre.

De a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel.


A te szíved még mindig várt valamit.

Egy rést az örök Rendelésen,

amelyen a szeretet kiosonhat.


József már fáradt volt, ledőlt volna egy kapuboltba,

de te csak mentél házról házra, kapuról kapura,

és zörgettél és könyörögtél.

Nem magadért, hanem a Gyermekért,

hogy ne fázzék, ne szúrja szalma gyönge testét,

ahogy a próféták megírták.


Mert a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel.

Hisz van-e telt pohár, melynek színén egy szirom el ne férne még?

Ház, hol egy terhes asszonynak ne jutna még hely?

Lobbant a lámpaláng, amint az érdes kéz kutatva fölemelte:

„Hé, ki dörömböl itt! Takarodjatok, koldusok! Nem csárda ez!”

A tárt kapun kidőlt a jó meleg s a zsíros sültek jószága.

S egy kard villant: sokféle martalóc bitangol szerteszét ilyenkor,

s a bölcs polgár vigyáz a házra.


Betlehem bezárkózott, szíve kővé keményedett a félelemtől.

Mert azokban a napokban összeíratta a népet a Császár.

Elengedték a láncról a kutyákat, nagy szelindekek futkostak a hóban,

dühösen szimatoltak, szűköltek mint a lelkiismeret.

Józsefnek fájt a lába, botjára támaszkodva baktatott

az érthetetlen éjszakában.


Az istálló felé, amely fölött már ott égett a Csillag.

A küszöbön megállt, hátrahőkölt a vastag trágyabűztől,

s tanácstalanul visszanézett.


Te már tudtad, hogy nincs segítség. Az emberek bezárták szívüket,

a Szeretet hiába könyörög, nem talál rajta rést.

Fájdalmak Emberét hozod világra nyomban, fájdalmak anyja vagy,

fájás nélkül szülő, amint a nyirkos szalmára lerogytál,

s öled végtelen távolából meghallottad a koldus Újszülött

didergő zokogását.