És amikor elérkeztek
a Pünkösdnek napjai,
összegyűltek egy kis házban
Krisztus első papjai.
(Rongyos ruhák, kérges kezek,
fésületlen üstökök:
ily egyszerű proletárok
a legelső püspökök.)
És hirtelen lőn az égből
mint egy sebes szélvihar,
s betölté az egész házat
zengő-zúgó égi zaj.
És eloszlott tüzes nyelvek
lebegtek a szobában,
s az isteni Szentlélekkel
betelének mindnyájan.
S akik eddig gyávák voltak,
bátrak lettek hirtelen,
s a tudatlan agyvelőkben
kigyulladt az Értelem.
S kik eddig a zsidón kívül
nem tudtak más nyelveket,
minden nyelven hirdették már
a krisztusi elveket.
És kiket a sanda kétely
oly gyorsan megrendíte:
ingadozó tamásoknak
megszilárdult a Hite.
Köztük eddig egyetértés
alig-alig lehetett,
s fellángolt most a szívükben
az isteni Szeretet!
Szent Lélek szállj alá:
erő, kincs, égi fény…
A világ oly gazdag,
és mégis oly szegény!
Hatalmasoknak, kik
vezetik a népet,
s fegyver van kezükben,
adj nagy bölcsességet.
Űzz el szívekből
vad haragot, sértést,
népek s egyesek közt
teremts egyetértést.
Annyi még az önzés,
a gyűlölet: – vedd el!
Tölts be minden szívet
emberszeretettel.
Krisztus indulatját
vidd a földre szerte,
Te uralkodj bennünk
békességnek Lelke.
Élni vágyunk, mégis
veszni készül minden,
mentsd meg a világot
Szentlélek Úr Isten!
Pünkösd előtt – sóvárgás titkos mélye.
Pünkösd előtt – ígéretek zenéje.
Pünkösd előtt – esedezés, esengés.
Pünkösd előtt – halk hajnali derengés.
Pünkösd előtt – szent vágyak mozdulása.
Pünkösd előtt – koldusszív tárulása.
Csendesen várni – várni, hinni, kérni!
Aztán – boldog pünkösd utánba érni!
S pünkösd után – szent égi erőt-vetten,
pünkösd után – Lélekkel telítetten,
pünkösd után – bátor tanuvá lenni,
pünkösd után – szolgálni, égni, tenni,
pünkösd után – régit kárnak ítélni,
Krisztusnak élni és másoknak élni,
minden mennyei kincset elfogadni,
és pünkösd után – adni, adni, adni!
Ujjong a lelkem s telve van örömmel:
Ma érkezik a régvárt vendég!
Bár liliom-palástot
Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt! –
Bár tűzrózsákat, égő szíveket
Szórhatnék szét a nagyvilágon,
Hogy illatot és színeket
És imákat találjon,
Amerre jár! –
Bár lenne szívem ünnepi
Zsolozsmát zengő, nagy harang,
Mely szétkiáltja örömét,
Hogy csengjen-bongjon tőle a határ!
Pedig, kit várok, csak egy kis madár,
Remegő szárnyú, hófehér galamb! –
– – De benne ég az örök Láng,
A szent tevésre ihlető, nagy Isten!
Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki
S így tekint le ránk!
Csak egy pihegő, hófehér galamb!
De Őt imádom, amig élek,
S előtte hullok térdre egyedül
Parányi semmiségem
Alázatos mély érzetében
Mikor felettem átrepül:
Mert ő az Úr és ő a Lélek!
S tőle várjuk fényes újulását
A föld színének
Ő hozzá csap fel ezer ének
Ostromlón zúgva pünkösd hajnalán:
Oh jőjj el! Jőjj el! – – – –
– – – – – – – – – – – – – – –
Halld meg világ a titkot:
Ma eljön hozzánk! – – – –
Ujjong a lelkem s telve van örömmel!
Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.
Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába’ támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.
Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:
Világitó sugaradat áldja.
Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!
Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!
Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:
Világitó sugaradat áldja.
Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!
Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!
És a Tizenkettő között vala egy,
Akit Tamásnak, a Kettősnek hívtanak,
És mikor azt mondta Jézus: „Ahova én megyek,
Ott legyetek ti is – tudjátok az utat”,
Így felelt: „Hová mégy, nem tudhatjuk, Uram.
Mi módon tudhatjuk, hogy az út merre van?”
És monda Jézus a Kettősnek, a szegénynek:
„Én vagyok az út, az igazság, az élet.”
És majdan, mikor a feltámadás
Után a tanítványok újra látták,
Nem volt közöttük a szegény Tamás,
Csak hallotta a test feltámadását.
És mondták akkor neki: „Mi láttuk az Urat.”
S ő felelé: „Ha kezén a szögverte sebet
Az én szemem nem maga látja,
Ha be nem bocsátom az ujjaimat
A vérező oldalába,
Ha hozzá nem érhetek,
Ha hét sebét meg nem tapintja kezem –
én nem hiszem, én nem hiszem.
És nyolc nap múlva együtt ültek tizenketten,
És közöttük Tamás, a Kettős, a hitetlen.
És a zárt ajtón Jézus belépett
És szólt hozzájuk: „Békesség tinéktek!”
És monda Tamásnak: „Hozd ide ujjadat,
Bocsásd oldalamba, érintsd meg te magad,
A szögeknek helyét szemeddel nézheted,
Elhoztam kezemet, hozd ide kezedet,
Sóvárgó kezedet mártsd meg hét sebemben,
Légy immár hívő ne légy hitetlen.”
És szólala Tamás: „Megjelentél nekem,
Te vagy az én Uram, te az én Istenem!”
„Mivel láttál engem, hiszed, hogy én vagyok:
Akik nem látnak és hisznek, azok a boldogok” –
Felelte Jézus Tamásnak.
A Pálmafák alá vonult
a Mester és a kis csapat,
– hol hűs árnyat ereszt a lomb, –
pihenni fáradalmukat.
S míg őket álom ringatá,
susogni kezd a kis liget:
mozdul a fa, virág, fűszál,
vonaglanak a tövisek.
A Pálma kezdi:
– Én vagyok
a fák között, kit ő szeret.
Ha fáradt volt, levélernyőm
föléje hűs árnyat vetett.
S midőn hozsannát zeng neki
a szent-városban ifjú, agg,
útjára lombom ezrei
s legszebb virágim hullanak.
Sápadtan az olajfa mond:
a nap leszáll, s eljő az éj;
s lappangva lombjaim alatt
az áruló már lesre kél.
És jő az Úr, s én hallgatom
gyötrődő lelke mit sóhajt.
Két karja az éghez remeg…
És rája villan dárda, kard.
A tó szinén rezdül a Nád,
Fürtös feje búsan zizeg;
– Királyi pálca én leszek.
Miért is szültek a vizek?
A Tüske szúrós ágait
magához nyomva így zokog:
– Átok reám e tőrökért:
én vérzem a szent homlokot.
A Tölgy megborzong, s felsóhajt:
– Holnap kivágnak engemet,
holnapután a Golgotán
a hóhér rajtam öli meg.
A zöld Borostyán így rebeg:
– Sírjához innen kúszom én,
s ezer karommal ölelem
ki legjobb volt a földszínén.
A kis liget virágai
susognak erre sírva mind:
– Óh elmegyünk ráomlani,
sírján kiadni lelkeink.
Fölkél az Úr. S a kis csapat
indul a szent-város felé.
Az Úr előbb mindkét kezét
áldásadón fölemelé:
– Nézzétek – szól – a harmatot:
Mint könnyek ezre, úgy ragyog.
Negyven napig még a földön maradt
És nézte az elmúló tájakat.
És mondta: Ez Jordán, ez Golgota.
Itt verejték volt és emitt csoda.
És nézte, hogy a játszó gyermekek
Homokba írnak nagy kereszteket.
És nézte, hogy a sírján csöndesen
Megnő a fű és borostyán terem.
Aztán megállt a Tábor tetején.
Oly könnyű volt a szíve, mint a fény.
Mint pelyhet, érezte az életet
És derűsen és némán mennybe ment.
A nap első sugara volt az égen,
Amikor Jézus a sírból kilépett –
És hosszan, szeretettel végignézett
A bűnöktől-megtisztított vidéken.
Olyan vidám volt minden itt a réten,
Jézus szeméből örömkönny fakadt.
Elnézegette a madarakat,
S gyönyörködött mindegyik énekében.
Fickándoztak vidáman a halak
A kis patak csörgedező vizében.
Jézus így szólott: „Föld, megáldalak!”
És az erdő tele lett hangos dallal:
„Ma kelt fel az igazi nap,
S ma virradt ránk az első hajnal!”
Negyven napig még a földön maradt.
Járt-kelt a zöldben, megfürdött a fényben,
Szívében érezé a szent tavaszt.
A gyermekek közt játszott és mesélt,
Virágát derűs homlokára fonta,
Ujjongva mondta: Ó élet, te szép!
Negyven napig még a földön maradt.
Ragyogó lelke távol ködbe látta
A koponyák hegyét, az árnyakat.
Egy orgonavirágos hajnaltájon
Oly könnyű lőn a teste, mint a fény
S elszállt némán a mennybe, mint egy álom.
Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Sziveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Akik tanait gyülölték,
Meg nem ölheték.
Nem rejthette sír magába
Égi szellemét.
Mert égből eredt s nem is volt
Születése sem…
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Kettős ünneplés azóta
Minden kikelet!
A mennyországé s a földé…
Ünnepeljetek!
Adjatok hálát, hogy ismét
Új világ terem,
S feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő;
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen…
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Adjatok hálát s virágot,
Tömjént hozzatok.
Hallelujah! hallelujah!
Zengje ajkatok.
Mert feltámadtok ti is még
Valamennyien,
Mint az istenember egykor:
Győzedelmesen.