Negyven napig még a földön maradt.
Járt-kelt a zöldben, megfürdött a fényben,
Szívében érezé a szent tavaszt.
A gyermekek közt játszott és mesélt,
Virágát derűs homlokára fonta,
Ujjongva mondta: Ó élet, te szép!
Negyven napig még a földön maradt.
Ragyogó lelke távol ködbe látta
A koponyák hegyét, az árnyakat.
Egy orgonavirágos hajnaltájon
Oly könnyű lőn a teste, mint a fény
S elszállt némán a mennybe, mint egy álom.
Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Sziveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Akik tanait gyülölték,
Meg nem ölheték.
Nem rejthette sír magába
Égi szellemét.
Mert égből eredt s nem is volt
Születése sem…
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Kettős ünneplés azóta
Minden kikelet!
A mennyországé s a földé…
Ünnepeljetek!
Adjatok hálát, hogy ismét
Új világ terem,
S feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő;
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen…
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Adjatok hálát s virágot,
Tömjént hozzatok.
Hallelujah! hallelujah!
Zengje ajkatok.
Mert feltámadtok ti is még
Valamennyien,
Mint az istenember egykor:
Győzedelmesen.
Krisztus keresztjén
Az van felírva,
Hogy az igazság
Nem vesz a sírba!
– Örvendjen, akit
Bántalom ér;
Ha lelke tiszta,
Szíve fehér!
Krisztus keresztjén
Az van felírva,
Hogy a szeretet
Nem vész a sírba!
– Mind e világ bár
Életedre les;
Csak te bocsáss meg,
Csak te szeress!…
Csak te bocsáss meg
A gyűlölőknek,
S oszd szét a szíved
A szenvedőknek!
– Megmozdult a kő
Sírja felett…
Örökkévaló
A szeretet!
Az érthető, hogy voltak ellenségek;
az ok: gonoszság, féltés, félreértés,
s a nyers tömeg a szélsőségre hajló,
s így törvény lett a szörnyű törvénysértés.
De hol voltak az Igazság tanúi,
a pásztorok, kik még bölcsőben látták,
a napkeleti bölcsek karavánja,
s a négyezrek, kiket kenyérrel táplált?
A volt vakok hogy’ bírták nézni mindezt,
s a tisztult poklosok most merre voltak,
s azok, akiknek ördögét kiűzte,
s halottaikból feltámasztott holtak?
S ordítozóknak durva „Barrabás”-át
miért nem harsogtátok túl, ti némák,
akiknek hangját visszaadta, s merre
lapultatok ti lábra keltett bénák?
Kafarnaumnak századosa mért nem
mozgósította hősi kis csapatját,
s a tanítványok – egy kivételével –
a Mestert mért hogy gyáván cserbe’ hagyták?
Ó mennyi kérdés! – roggyant lábinakkal
s előrecsukló csapzott, vérző fővel,
úgy csüngött ott, mint görcsben megvonagló,
halott-fehérre sápadt nagy kérdőjel.
Mért halk a hit? – és mért félénk a jóság? –
mért nincs a Jónak több kohéziója? –
erénynél mért erősb a bűn, a vétek? –
az Istenember mért került bitóra?!
S három sötét nap hallgatott az Isten …
Aztán pecsétje felpattant a zárnak,
midőn a gyászba hullt világra virradt
a lélek-fényt sugárzó szent Vasárnap!
Húsvéti triptichon
1.
Jeruzsálemben Virágvasárnap
lelkes tömegek Messiást várnak,
drága ruhákat földre terítnek,
soha ily lángja nem volt a hitnek!
Közeleg Jézus szamárnak hátán …
Mámorban úsznak szent színe láttán,
s harsogják szirmot dobálva rája:
„Hozsanna Néked, zsidók királya!”
2.
De mi emberek, sajnos, a jóban,
állhatatlanok vagyunk valóban.
kik Őt vasárnap dísszel fogadták,
pénteken hóhér kezére adták;
kik hozsannáztak egész vasárnap,
s hódoltak Néki, mint egy császárnak,
pénteken durva átkot szór ajkuk:
„Feszítsed Őt meg, a vére rajtunk!”
3.
S mi volt a válasz? – A Világ Üdve
keserves kínban kereszten függve,
bánatos szemmel szemlélte őket,
a csúfolókat, a köpködőket,
bámészkodókat, a félénk jókat,
s az Őt ecettel megitatókat,
zsoldosokat, kik ruháját tépik …
S megszólalt: „Atyám, bocsáss meg nékik!’
(Máté 8,1-3.)
Mint a bibliai poklos ember,
kiáltok Hozzád, Jézusom:
Tekints reám kegyelemmel,
s megtisztulok, tudom.
A lelkem poklos. Gyógyíts meg engem! –
Nálad az erő, hatalom …
Szólj! – a szódat úgy esengem:
„Tisztulj meg, akarom.”
Azon a vasárnap
ujjongtak a pálmák,
mert a megváltásnak
messiási álmát
valósulva látta
Jeruzsálem népe;
jött Jézus … lepleket
dobtak le elébe,
s lengettek fölötte
büszke pálmaágat,
azon a vasárnap.
Akkor, csütörtökön
a szelíd olajfák
karcsú ágaikat
lankadtan lehajták,
mert a Getsemane-
kertben gyötrelemmel
vért verejtékezett
egy magános ember,
vére szétfolyott a
fekete rögökön,
akkor csütörtökön.
Azon a pénteken
szomorú szél susog,
búsan hajladoztak
bánatos cédrusok,
mert fönn a Golgotán
cédrusfából ácsolt
kereszten függött egy
véresre korbácsolt,
meggyötört, megkínzott
kihűlt, sápadt tetem,
azon a pénteken.
S a másik vasárnap
úgy pirkadat tájba’
kivirult a világ
valamennyi fája,
északi fenyőktől
délszaki pálmákig
mind üdén kizöldel,
lombot hajt, virágzik,
mert halottaiból
Jézus ím feltámadt
ezen a vasárnap!
(Munkácsy képe)
Állok merengve, hosszan, áhitattal:
Ez ő! Ilyen volt! Igy képzeltem én;
Álmomban éjjel, elmélkedve nappal
Kerestem arczát; végre föllelém.
Mit a halandó gyönge ismerettel,
Töprengve, könyvekből meg nem tanúl:
Az a te nagy lelkedbe rejtezett el,
Lángelméd érzi öntudatlanúl.
Az örök eszmét sejtem itt, e vásznon,
S világrendünk hány bús kérdőjelét!
A két kezet, mely áld, kötözve látom,
Hallom a csőcselek „feszítsd meg”-ét.
És hallom azt is, százszor hangosabban,
De nem a trón, a vádlott hirdeti,
Hogy a mi nem veszendő, halhatatlan:
Halandó ember meg nem ölheti!
Nincs a ki védje, nincsen pártfogója,
Vérét szomjazzák a zsidó papok.
Jósképpel áll; azt olvasom le róla:
„Feszítsetek föl! Én meg nem halok!”
Nézzétek őt! Két keze megkötözve.
A nép üvölt: „Feszítsd, feszítsd meg őt!”
Megszánja asszony, mégsem ő a gyönge.
Leborulok ily óriás előtt.
Oly szelíd, alázatos, lemondó, –
Ő az erény, igazság mártira.
S oly büszke, hajthatatlan, égbe rontó:
Ez ő! a Messiás, isten fia!
Pilátus tétovázik… Nincs segítség!
Látom, hogy el fogják veszíteni.
De érzem: kikel sírjábul ismét…
Meghal, mert ember; él, mert isteni.
Dúsan került és életteljesen
a föld alá az első búzaszem.
Magán érezte még
az Úr teremtő, alkotó kezét.
Aranynap fénye lenn nem érte már,
nem is érinthette csillanó sugár.
Mégis, meleg titokkal volt tele
sötét éjjele.
És egy napon a szíve meghasadt
ott lenn a durva, barna föld alatt.
Szállt, szállt a hír fekete réteken:
Meghalt a búzaszem.
Ég, ölts magadra borút, felleget,
zokogj, zokogj a gyilkos föld felett,
pacsirta, sírjon, sírjon a dalod,
a búzaszem halott!
Dalold a gyászt, dalold a szenvedést,
sötétlő mélyben kínos tespedést,
ahol a fény többé rá nem talált,
dalold a nagy halált!
És a magasban megzendült a dal:
„Győzelmes élet! Édes diadal!
Meghasadt szívből nő a búzaszál!
A halál nem halál!
Halleluja! Aranykalász fakad.
Aranykalászból újra hull a mag;
és újra meghal: életet terem.
Az élet végtelen!”
Aranytenger ring szét a földeken,
amerre néz, amerre lát a szem;
s halálból támadt életről beszél,
ha rázza lenge szél.
Halálba hullott égi búzamag,
erő és élet szívedből fakad.
Halálod támaszt tenger életet, mert
mert égi kéz vetett.
Ne sírjatok a búzaszem felett.
Oszoljatok szét, sűrű fellegek;
Elmúlt nagypéntek és,
Halleluja, most sarjad a vetés!
Ballagsz életed útjain…
Egy titkos kamera figyel,
szavaid, gondolataid
rejtett mikrofon veszi fel.
Kiskorból emléked kevés;
talán rád nyomta bélyegét,
tudat alatt hordozod és
anélkül tán, hogy értenéd.
Aztán gyerekkor, ifjúkor,
szülők, barátok, iskola…
A félelem itt ért utol,
és jött a magány is lopva.
Felnőtt vagy, és mint kisgyerek
szeretet után sóvárogsz,
hogy fontos légy valakinek,
s gazdagítsad a világot…
Ballagsz az élet útjain;
a szemeddel azt keresed,
kit érdekelnek szavaid,
és önmagadért ki szeret?
…És ekkor, kétezer évnek
ködösített távolából
egy NÉV-nek betűi égnek,
mint messzi neonreklámok;
és mától szívedben suttog
a legédesebb ismeret,
mit ember valaha tudott:
Isten szeret. Isten szeret!
Mert JÉZUS bizonyította,
hogy szeret az Isten téged!
Ha hiszed, bizony boldog vagy…
S nem öl meg e földi élet.
Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:
Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.
Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!
Szüless meg a szívemben, Szeretet!
Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,
az üres templomba besurranok.
Egy lélek, aki Istent látogat.
A szentek komoly arca rámragyog.
Ha násznép járt ma itt: feledve rég,
és mise sincs, se karinges papok,
az oltáron két öröklámpa ég,
az Istenemmel egyedül vagyok.
A templom üres, a lelkem tele.
Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,
itt állok, szemben állok Ő vele
s nem látja senki, hogy együtt vagyunk.
Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma
csak fürkészem a nagy Akaratot;
úgyis addig állok, míg Ő akarja
s ha nem akarja: összeroskadok.
Olyan végtelen áhitat fog el,
mintha erdőben néznék csillagot,
ahol az örök, ős csend ünnepel,
pedig – csupán egy templomban vagyok.
A legsötétebb ég alatt,
Isten, Téged találtalak.
A legmélyebb örvény felett
Uram, én Téged leltelek.
A csillagtalan éjjelen
Egy láng lobog a lelkemen,
Mint reves fában gyönge fény,
De mégis élet és remény.
Isten némán hozzám hajol
S engem idéznek valahol.
Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.
Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.
Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!