A lelki élet megélésének elengedhetetlen oszlopai az ima, a böjt és az alamizsna adása, ezek nélkül úgy élünk, mintha homokra építkeznénk. Az ima megtisztítja szándékainkat és minden tettünket, Istenhez köt. A böjt megszabadít kényelmünktől és saját magunktól. Alamizsnát adni egy olyan tett, ahol megélhetjük, hogy a szegények Jézusban a testvéreink, és mi mindannyian egy család vagyunk Jézusban. Azon kívül, emlékeztet minket, hogy az igazi gazdagság nem a földi dolgok birtoklásából áll, hanem Isten szeretetéből fakad.
Az imádság kieszközli az erőt a böjtöléshez,
a böjtölés pedig méltóvá tesz az imádság kegyelmeire.
A böjt erősíti az imádságot, az imádság megszenteli a böjtöt,
és bemutatja az Úrnak.
Beszéljünk kevesebbet és imádkozzunk többet!
Legyen a böjtünk boldog!
Ne a harag, az idegesség, a szomorúság töltse meg a szívünket valamiért, amit nem örömmel teszünk, mert a lelkünk mélyén nem akarjuk.
A böjt nem arról szól, hogy betartsunk egy szabályt.
Koplalni, szenvedni lehet néhány napon át, de örömmel eltölteni a böjti időt csak vággyal teli szerelemmel lehet!
A böjttel átjárt ima így elénk tárja majd az életünk titkát.
A böjt a test, a lélek és a szív megtisztítása.
Az Úr alig várja, hogy elhalmozhasson örömének ajándékaival!
Mire vársz!?
Ha új borra, új csodákra, új közelségre, új bensőséges viszonyra vágyakozol Ővele, akkor eljött a böjt ideje és le kell cserélni a régi tömlőt újra.
Értem és érted végzett földi szolgálatának legelső tapasztalataként Jézus éhséget érzett. A János 19,28 szerint az utolsó, amit ezen a földön érzett, a szomjúság volt, amint a Dicsőség Királya, haldokolva függött a kegyetlen kereszten.
Kérdésem tehát ez: miért okoz ekkora nehézséget a Krisztus teste számára a böjtölés fegyelme? A test feletti uralom hiánya nyitotta meg az ajtót a bűn kísértése előtt az Édenkertben, de Jézus átvette az uralmat a teste fölött, és megszentelte magát, hogy megtörhesse a kísértés erejét. Amikor Jézus negyven napon keresztül böjtölt, a Sátán így kísértette Őt: „parancsolj, hogy ezek a kövek változzanak kenyerekké!” (Máté 4,3). Az ellenség újra meg újra megpróbálja elérni azt, hogy Jézus az étel utáni vágyára összpontosítson megbízatása és az Atya céljai helyett, de Jézus tudta, hogy a megszentelődés az a nélkülözhetetlen kulcs, ami megnyitja Isten áldásainak ajtaját.
Időről időre minden hívő elveszíti a szellemi élességet. Saját erőnkből valahogyan tovább vánszorogni a napi rutinjainkon, ez aztán tényleg tompává, hatástalanná tud tenni. Az életünkben is ahhoz hasonlóan tudjuk visszanyerni a szellemi élességüket ahogyan egy fejszét megélezünk.
A böjtöléssel és imádsággal időt szakítunk arra, hogy visszaszerezzük szellemi életünk elveszett élét, továbbá lehetőséget teremtünk, hogy a Szentlélek ereje által sokkal többet vigyünk véghez, mint amennyit saját korlátozott erőnk engedélyez.
A böjt, az ima és Isten Igéjének olvasása együtt olyan hatást fejtenek ki, mint a favágó szerszámai, melyeket a fejsze megélezésére használ.
A böjt először is önmagunkkal szembesít minket: vágyainkkal, gondolatainkkal, érzéseinkkel, árnyoldalainkkal.
Árnyoldalaink megismerése pedig valamivel alázatosabbá tesz minket.
A böjt továbbá sokszor elvezet minket saját határainkig. Saját hiányainkkal szembesülünk.
Az érzi a beteljesülés utáni vágyat, aki éhesen ül Isten színe előtt.
Testében érzi, hogy rászorul a kívülről jövő beteljesülésre.
Ez a tapasztalat alázatossá tesz bennünket.
Az Élet Kenyere, Jézus, nem csak egy köret a főétkezésben.
Elképzelem, hogy miközben Isten figyeli rendkívül túlzsúfolt életünket, látja, hogy ide-oda futkosunk, dolgozunk, tevékenykedünk, néha a Szentlélek így kiált: Nem kérnél egy kis Istent is hozzá?
Hányszor viselkedünk úgy, hogy elegendőnek tartjuk, ha néha majszolunk egy kicsit Istenből itt-ott?
Vajon annyira tele van az életünk, hogy legfeljebb vasárnaponként, esetleg csütörtökön marad benne hely arra, hogy Istent megízleljük?
Vajon olyannyira a világ dolgaival telve megyünk vasárnap a templomba, hogy már nincs helyünk az Élet Kenyere számára, és aztán sietünk ismét kifelé a világba, ahol a főételünk vár ránk?
Valódi Isten utáni éhségre és szomjúságra van szükségünk!
Akár van lakásom, akár nincs, kenyérre mindig szükségem van. Ez a leglényegesebb dolog, a többi csak kiegészítő.
Az Élet Kenyere a legfontosabb kapcsolataidban, családodban, otthonodban, egész életedben.
„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de az ő lelkében kárt vall?” (Mt 16,26)
Túl sok keresztény alultáplált az Igével, és túltáplált a világgal, ennek eredményeként kiszárad a lelke és vereségként éli meg az életét.
Szorgalmasan táplálkoznunk kell Isten Igéjével. Vannak időszakok, amikor nincs más lehetőségünk, csak az, hogy koplaltatjuk a testünket és tápláljuk a szellemünket: azaz böjtölünk.
A böjt segít abban, hogy különbséget tudj tenni aközött, amit akarsz, és aközött, amire szükséged van.
A böjt arra késztet bennünket, hogy csak a valóban fontos dolgokra összpontosítsa a figyelmünket.
Nincs nyomasztóbb, mint az élet kegyetlen törvényét szemlélni. Azt, hogy egymásból élünk; hogy fölfaljuk egymást; azt, hogy a természet „rendje” egy éhségből és rettegésből fölrakott, önmagában vérző gúlához hasonló.
És ebbe a kegyetlen rendbe „lépett be”, megszületvén és megtestesülvén Isten Báránya, a mi Jézusunk, hogy a világ kegyetlen rendjét megváltsa. A „vérző gúlán” mit se módosítva, gyökeresen megfordította annak jelentését. Nem tagadta, hogy „fölfaljuk egymást”. Azt mondta inkább, hogy mindannyian étel és táplálék vagyunk. Már itt, a világban, e „vérző gúlán” belül a kegyetlen tényeket a szeretet realitásává változtatta, amikor valódi ételként és valódi italként osztotta szét magát – mindannyiunknak példát mutatva.
Az első Karácsony, a Fiúisten megtestesülése óta mindenek prédája helyett mindenek ételévé, táplálékává lettünk, s tudjuk, hogy a természet rettenetes törvénye mögött valójában a szeretet örökös áldozása a végső realitás.