Nyári délután villákkal teleszórt hegyoldalban sétálunk. Barátom egy pillanatra megállt, fülelni kezdett, majd megjegyezte, valaki a IX. szimfóniát játssza. Felismertem a zenét. Hazafelé tartva játszó gyermekek mellett haladtunk el, barátom elmosolyodott:
– Itt van köztük a fiam is, hallom a hangját.
Elgondolkoztam. A sokat hallott hangot megannyi zaj között is meghalljuk, mert ismerjük. Vajon nem így van ez az imáinkkal is? Aki többet imádkozik, annak hangja bizonyára ismerősebb Isten előtt.
Szenthelyi-Molnár István
Egyik barátom úgy találja, hogy a legjobb dolog az egész szabadságból a hazatérés.
Az ember ismét újnak látja lakását, végigsimogathatja bútorait és kedvenc holmijait.
Apró felfedezéseket tehet és munkatervet szőhet a dolgos téli napokra.
Hogy újnak láthassuk otthonunkat, ismét örülhessünk régi ismerőseinknek,
ahhoz egy időre el kell menni, fel kell frissülnünk,
és kicsit nekünk magunknak is ki kell cserélődnünk!
Szenthelyi-Molnár István
Két kis veréb boldogan levegőzött egy fűzfán. Az egyik kimerészkedett egy magasan lévő ág szélére, a másik alul, egy vastagabb ágon helyezkedett el. Kis idő múlva a felső ágon letelepedett madár, épp’ csak hogy megtörje a csendet, megszólalt:
– Ó, milyen gyönyörűek ezek a zöld levelek!
A lenti ágon lévő kis veréb száraz hangon odacsiripelte:
– Elment az eszed! Hát nem látod, hogy a levelek mind fehérek?
Az ág felső részéről sértődötten szólt vissza az első:
– Elment ám a te eszed! Azok a levelek mind zöldek!
A lejjebb ülő ismét felcsiripelte:
– Fogadni merek a szárnyaim minden tollára, hogy a levelek mind fehérek. Te semmihez sem értesz, bolond vagy!
A feljebb ringatózó madár egy másodpercet sem várakozott, zuhanórepüléssel rávetette magát ellenfelére. A másik meg sem mozdult. Amikor szemben voltak egymással és nyakukon felborzolódott a tolluk, mielőtt még csípkedni és tépni kezdték volna egymást, becsületből mindketten felnéztek a magasba.
A kis veréb, amelyik a magasból zuhant alá, csodálkozva állapította meg: – Hát, nézz oda, a levelek tényleg fehérek… Azonnal így szólt barátjának:
– Repüljünk fel oda, ahol az előbb én voltam!
Felrepültek a legmagasabb ágra és együtt csicseregték:
– Hát, nézz oda, a levelek mind zöldek!
Ne ítélj meg senkit anélkül, hogy kis időre az ő helyébe képzeled magad…
Dietrich Bonhoeffer a második világháború alatt titkos szemináriumot tartott egy csoport diáknak. (Hitler ugyanis bezáratta az összes teológiát.) A tanmenet szerint a hallgatóknak naponta két órát kellett elmélkedniük egy-egy szentírási szakaszon. Néhány fiatal egy-két nap múltán arra panaszkodott Bonhoeffernek, hogy alig kezdi el az elmélkedést, gondolatai hamarosan elkalandoznak. Nem helyes, közölték tanárukkal, ilyen nehéz időkben, amikor annyi aggodalom van bennük, ilyen feladat elé állítani a hallgatókat.
Bonhoeffer megnyugtatta őket, hogy nem kell küzdeniük az elkalandozás ellen. „Kövessék a gondolataikat, bárhová repülnek is – mondta. – Eredjenek a nyomába addig, amíg meg nem áll, és ahol megáll, azt a személyt vagy problémát tegyék az ima tárgyává. A belső hadakozás csak nagyobb zajt és nyugtalanságot eredményez.”
Istenem, hallgass hívásomra,
Uram, siess segítségemre!
Kérlek téged mindazokért,
akik értem imádkoznak,
azokért, akik imádságomat kérték,
akikért imádkoznom kellene,
és azokért is, akikre senki sem gondol.
Uram, te tudod, mire van szükségem.
Legyen meg a te akaratod az én életemben is!
Neked legyen dicsőség mindörökké. Ámen!
Senki sem mondhatja Isten igaz szolgájának magát,
akit még sosem tett próbára a kísértés.
A kísértés, amely felett győzedelmeskedtek, olyan, mintha Isten
eljegyzési gyűrűt nyújtana át a léleknek.
Assisi Szent Ferenc
Egy szomorú ember elindult, hogy megkeresse a boldogságot. Útjában először egy földművest kérdezett meg, nincs-e a földeken s azt a választ kapta, nincs. Azután megkérdezett egy bankárt, nem a bankban van-e, de ott sem volt. Tovább menve megkérdezett egy milliomost, a pénzben rejlik-e a boldogság, de a gazdag szomorúan válaszolta, hogy nem. Ekkor a szomorú ember elment megkérdezni a királyt, hogy nincs-e nála a boldogság, de a válasz itt is nemleges volt. Végül most már céltalanul kóborolva, az útszéli réten meglátott egy gyermeket, aki kacagva pillangó után futott. Ekkor a szomorú ember belátta, hogy a boldogságot nem mások adják, hanem magunknak kell megteremtenünk. Ha meg akarod magadnak teremteni, az Isten hozzásegít!
A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
– Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
– Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
– Nem látunk semmit – mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
– Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
– Saját arcunkat látjuk a kútban!
– Bizony, amíg zavartam a vizet – mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.
A német költő, Rilke egy idóben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte.
Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt:
– Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?
– Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk – válaszolta a költő.
Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd, a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott.
Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.
– Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? – kérdezte a francia barátnő.
– A rózsából – válaszolta a költő.
Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, összeveszik valakivel, vagy valami rosszat mond valakiről.
Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe.
Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, nem veszekedett senkivel sem, vagy meg tudta állni, hogy rosszat mondjon valakiről. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki: „Fiam, szépen viselkedtél, büszke vagyok rád, hogy így megváltoztál. Állj meg egy pillanatra, nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben. Ez a kerítés soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel valakivel, vagy rosszat mondasz valakiről, megsebzed őt. Ugyanolyan sebet hagysz az ő lelkében, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, a seb örökre ott marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb talán örökre ott marad. A szóbeli sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi. Nagyon nehéz meg nem történtté tenni meggondolatlanságból elkövetett dolgainkat. A kiengesztelődés és a megbocsátás titka lehet az, ami segíthet a lyukak eltüntetésében.”
Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így válaszolt:
– Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?
– Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
– Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.
– Atyaként mit szeretnél, hogy gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg?
– Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot, és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.
Búcsúzásnál megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt:
– Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél bennük.
Egy éjjel csodálatosat álmodtam, el kell mesélnem nektek. Egy hosszú utat láttam, amely a földről kanyarogva vitt fel a levegőbe, majd eltűnt a felhők között, és egyenesen az égbe vezetett.
De nem valami könnyű út volt, sőt, inkább nagyon is göröngyös, teleszórva rozsdás szögekkel, hegyes kövekkel, éles üvegdarabokkal. Az emberek mezítláb vándoroltak az úton. A szögek beleálltak a lábukba, sokan vérző talpakkal meneteltek. De nem álltak meg, mert el akartak jutni az égbe. Azonban minden lépés rengeteg szenvedéssel járt és nagyon lassan, fájdalmasan tudtak előrehaladni.
Aztán, az álmomban, megláttam Jézust közeledni. Ő is mezítláb volt. Lassan lépdelt, de nagyon határozottan. És egyetlen seb sem volt a lábán.
Jézus egyre feljebb és feljebb haladt. Végül megérkezett a mennybe és ott leült egy nagy aranytrónusra. Onnan nézett le azokra, akik felfelé igyekeztek. Tekintetével és gesztusaival bátorította őket.
Rögtön Jézus után közeledett az édesanyja, Mária.
Mária még gyorsabban haladt, mint Jézus. Tudjátok miért? Mert mindig pontosan Jézus nyomába lépett.
Így aztán hamar megérkezett a Fia mellé, aki a jobbjára ültette őt egy nagy karosszékbe.
Mária is biztatni kezdte a felfelé igyekvőket és ajánlotta, hogy az ő példájára, lépjenek ők is mindig Jézus nyomába.
A bölcsebbek így is tettek, és fürgén haladtak az ég felé. Mások a sebeik miatt panaszkodtak, gyakran meg-megálltak, sokan pedig félbehagyták az egészet és szomorkodva ott maradtak az út szélén.
A római Santa Maria Maggiore bazilikát sok-sok évvel ezelőtt még rétek vették körül és harangjának szava – különösen esténként – nagyon messzire elhallatszott, imádságra szólítva a környékbeli házikók lakóit.
Az egyik ilyen kis házból indult el egy napon egy Maria nevű kislány, hogy meglátogassa a rokonait.
Maria úgy gondolta, hogy jól ismeri az utat, amikor azonban leszállt az éjszaka, nem tudott tájékozódni és eltévedt az ösvények és kis utcácskák között.
Fordult erre, fordult arra, de minden eredmény nélkül, sőt inkább egyre jobban összezavarodott, így hát leült egy kőre és keserves sírásra fakadt. Senki sem járt azonban az utcákon és senki sem sietett a segítségére.
Eszébe jutott a Szűzanya és elkezdte imádkozni az Üdvözlégyet. Amint azokhoz a szavakhoz ért, hogy „imádkozzál érettünk most…”, harangszót hallott. A hang hosszan csengett, majd újra felzengett, akár egy hívó szó az éjszakában.
A kislány követte a hangot és ösvényről ösvényre haladva egyszer csak ott találta magát a Santa Maria Maggiore bazilika előtt, ahonnan már könnyen hazajutott.
Ettől kezdve azt a harangot, amely minden éjjel egy órakor zeng néhány percig, „az elveszett”-nek nevezik. Emlékeztet a kislányra, aki egykor régen elveszve bolyongott a római mezőkön, és mindazokra, akik manapság tévelyegnek céltalanul a város utcáin.
És amikor elérkeztek
a Pünkösdnek napjai,
összegyűltek egy kis házban
Krisztus első papjai.
(Rongyos ruhák, kérges kezek,
fésületlen üstökök:
ily egyszerű proletárok
a legelső püspökök.)
És hirtelen lőn az égből
mint egy sebes szélvihar,
s betölté az egész házat
zengő-zúgó égi zaj.
És eloszlott tüzes nyelvek
lebegtek a szobában,
s az isteni Szentlélekkel
betelének mindnyájan.
S akik eddig gyávák voltak,
bátrak lettek hirtelen,
s a tudatlan agyvelőkben
kigyulladt az Értelem.
S kik eddig a zsidón kívül
nem tudtak más nyelveket,
minden nyelven hirdették már
a krisztusi elveket.
És kiket a sanda kétely
oly gyorsan megrendíte:
ingadozó tamásoknak
megszilárdult a Hite.
Köztük eddig egyetértés
alig-alig lehetett,
s fellángolt most a szívükben
az isteni Szeretet!
Szent Lélek szállj alá:
erő, kincs, égi fény…
A világ oly gazdag,
és mégis oly szegény!
Hatalmasoknak, kik
vezetik a népet,
s fegyver van kezükben,
adj nagy bölcsességet.
Űzz el szívekből
vad haragot, sértést,
népek s egyesek közt
teremts egyetértést.
Annyi még az önzés,
a gyűlölet: – vedd el!
Tölts be minden szívet
emberszeretettel.
Krisztus indulatját
vidd a földre szerte,
Te uralkodj bennünk
békességnek Lelke.
Élni vágyunk, mégis
veszni készül minden,
mentsd meg a világot
Szentlélek Úr Isten!