Ujjong a lelkem s telve van örömmel:
Ma érkezik a régvárt vendég!
Bár liliom-palástot
Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt! –
Bár tűzrózsákat, égő szíveket
Szórhatnék szét a nagyvilágon,
Hogy illatot és színeket
És imákat találjon,
Amerre jár! –
Bár lenne szívem ünnepi
Zsolozsmát zengő, nagy harang,
Mely szétkiáltja örömét,
Hogy csengjen-bongjon tőle a határ!
Pedig, kit várok, csak egy kis madár,
Remegő szárnyú, hófehér galamb! –
– – De benne ég az örök Láng,
A szent tevésre ihlető, nagy Isten!
Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki
S így tekint le ránk!
Csak egy pihegő, hófehér galamb!
De Őt imádom, amig élek,
S előtte hullok térdre egyedül
Parányi semmiségem
Alázatos mély érzetében
Mikor felettem átrepül:
Mert ő az Úr és ő a Lélek!
S tőle várjuk fényes újulását
A föld színének
Ő hozzá csap fel ezer ének
Ostromlón zúgva pünkösd hajnalán:
Oh jőjj el! Jőjj el! – – – –
– – – – – – – – – – – – – – –
Halld meg világ a titkot:
Ma eljön hozzánk! – – – –
Ujjong a lelkem s telve van örömmel!
Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.
Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába’ támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.
Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:
Világitó sugaradat áldja.
Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!
Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!
Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:
Világitó sugaradat áldja.
Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!
Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!
És a Tizenkettő között vala egy,
Akit Tamásnak, a Kettősnek hívtanak,
És mikor azt mondta Jézus: „Ahova én megyek,
Ott legyetek ti is – tudjátok az utat”,
Így felelt: „Hová mégy, nem tudhatjuk, Uram.
Mi módon tudhatjuk, hogy az út merre van?”
És monda Jézus a Kettősnek, a szegénynek:
„Én vagyok az út, az igazság, az élet.”
És majdan, mikor a feltámadás
Után a tanítványok újra látták,
Nem volt közöttük a szegény Tamás,
Csak hallotta a test feltámadását.
És mondták akkor neki: „Mi láttuk az Urat.”
S ő felelé: „Ha kezén a szögverte sebet
Az én szemem nem maga látja,
Ha be nem bocsátom az ujjaimat
A vérező oldalába,
Ha hozzá nem érhetek,
Ha hét sebét meg nem tapintja kezem –
én nem hiszem, én nem hiszem.
És nyolc nap múlva együtt ültek tizenketten,
És közöttük Tamás, a Kettős, a hitetlen.
És a zárt ajtón Jézus belépett
És szólt hozzájuk: „Békesség tinéktek!”
És monda Tamásnak: „Hozd ide ujjadat,
Bocsásd oldalamba, érintsd meg te magad,
A szögeknek helyét szemeddel nézheted,
Elhoztam kezemet, hozd ide kezedet,
Sóvárgó kezedet mártsd meg hét sebemben,
Légy immár hívő ne légy hitetlen.”
És szólala Tamás: „Megjelentél nekem,
Te vagy az én Uram, te az én Istenem!”
„Mivel láttál engem, hiszed, hogy én vagyok:
Akik nem látnak és hisznek, azok a boldogok” –
Felelte Jézus Tamásnak.
A Pálmafák alá vonult
a Mester és a kis csapat,
– hol hűs árnyat ereszt a lomb, –
pihenni fáradalmukat.
S míg őket álom ringatá,
susogni kezd a kis liget:
mozdul a fa, virág, fűszál,
vonaglanak a tövisek.
A Pálma kezdi:
– Én vagyok
a fák között, kit ő szeret.
Ha fáradt volt, levélernyőm
föléje hűs árnyat vetett.
S midőn hozsannát zeng neki
a szent-városban ifjú, agg,
útjára lombom ezrei
s legszebb virágim hullanak.
Sápadtan az olajfa mond:
a nap leszáll, s eljő az éj;
s lappangva lombjaim alatt
az áruló már lesre kél.
És jő az Úr, s én hallgatom
gyötrődő lelke mit sóhajt.
Két karja az éghez remeg…
És rája villan dárda, kard.
A tó szinén rezdül a Nád,
Fürtös feje búsan zizeg;
– Királyi pálca én leszek.
Miért is szültek a vizek?
A Tüske szúrós ágait
magához nyomva így zokog:
– Átok reám e tőrökért:
én vérzem a szent homlokot.
A Tölgy megborzong, s felsóhajt:
– Holnap kivágnak engemet,
holnapután a Golgotán
a hóhér rajtam öli meg.
A zöld Borostyán így rebeg:
– Sírjához innen kúszom én,
s ezer karommal ölelem
ki legjobb volt a földszínén.
A kis liget virágai
susognak erre sírva mind:
– Óh elmegyünk ráomlani,
sírján kiadni lelkeink.
Fölkél az Úr. S a kis csapat
indul a szent-város felé.
Az Úr előbb mindkét kezét
áldásadón fölemelé:
– Nézzétek – szól – a harmatot:
Mint könnyek ezre, úgy ragyog.
Negyven napig még a földön maradt
És nézte az elmúló tájakat.
És mondta: Ez Jordán, ez Golgota.
Itt verejték volt és emitt csoda.
És nézte, hogy a játszó gyermekek
Homokba írnak nagy kereszteket.
És nézte, hogy a sírján csöndesen
Megnő a fű és borostyán terem.
Aztán megállt a Tábor tetején.
Oly könnyű volt a szíve, mint a fény.
Mint pelyhet, érezte az életet
És derűsen és némán mennybe ment.
A nap első sugara volt az égen,
Amikor Jézus a sírból kilépett –
És hosszan, szeretettel végignézett
A bűnöktől-megtisztított vidéken.
Olyan vidám volt minden itt a réten,
Jézus szeméből örömkönny fakadt.
Elnézegette a madarakat,
S gyönyörködött mindegyik énekében.
Fickándoztak vidáman a halak
A kis patak csörgedező vizében.
Jézus így szólott: „Föld, megáldalak!”
És az erdő tele lett hangos dallal:
„Ma kelt fel az igazi nap,
S ma virradt ránk az első hajnal!”
Negyven napig még a földön maradt.
Járt-kelt a zöldben, megfürdött a fényben,
Szívében érezé a szent tavaszt.
A gyermekek közt játszott és mesélt,
Virágát derűs homlokára fonta,
Ujjongva mondta: Ó élet, te szép!
Negyven napig még a földön maradt.
Ragyogó lelke távol ködbe látta
A koponyák hegyét, az árnyakat.
Egy orgonavirágos hajnaltájon
Oly könnyű lőn a teste, mint a fény
S elszállt némán a mennybe, mint egy álom.
Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Sziveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Akik tanait gyülölték,
Meg nem ölheték.
Nem rejthette sír magába
Égi szellemét.
Mert égből eredt s nem is volt
Születése sem…
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Kettős ünneplés azóta
Minden kikelet!
A mennyországé s a földé…
Ünnepeljetek!
Adjatok hálát, hogy ismét
Új világ terem,
S feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő;
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen…
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Adjatok hálát s virágot,
Tömjént hozzatok.
Hallelujah! hallelujah!
Zengje ajkatok.
Mert feltámadtok ti is még
Valamennyien,
Mint az istenember egykor:
Győzedelmesen.
Krisztus keresztjén
Az van felírva,
Hogy az igazság
Nem vesz a sírba!
– Örvendjen, akit
Bántalom ér;
Ha lelke tiszta,
Szíve fehér!
Krisztus keresztjén
Az van felírva,
Hogy a szeretet
Nem vész a sírba!
– Mind e világ bár
Életedre les;
Csak te bocsáss meg,
Csak te szeress!…
Csak te bocsáss meg
A gyűlölőknek,
S oszd szét a szíved
A szenvedőknek!
– Megmozdult a kő
Sírja felett…
Örökkévaló
A szeretet!
Az érthető, hogy voltak ellenségek;
az ok: gonoszság, féltés, félreértés,
s a nyers tömeg a szélsőségre hajló,
s így törvény lett a szörnyű törvénysértés.
De hol voltak az Igazság tanúi,
a pásztorok, kik még bölcsőben látták,
a napkeleti bölcsek karavánja,
s a négyezrek, kiket kenyérrel táplált?
A volt vakok hogy’ bírták nézni mindezt,
s a tisztult poklosok most merre voltak,
s azok, akiknek ördögét kiűzte,
s halottaikból feltámasztott holtak?
S ordítozóknak durva „Barrabás”-át
miért nem harsogtátok túl, ti némák,
akiknek hangját visszaadta, s merre
lapultatok ti lábra keltett bénák?
Kafarnaumnak századosa mért nem
mozgósította hősi kis csapatját,
s a tanítványok – egy kivételével –
a Mestert mért hogy gyáván cserbe’ hagyták?
Ó mennyi kérdés! – roggyant lábinakkal
s előrecsukló csapzott, vérző fővel,
úgy csüngött ott, mint görcsben megvonagló,
halott-fehérre sápadt nagy kérdőjel.
Mért halk a hit? – és mért félénk a jóság? –
mért nincs a Jónak több kohéziója? –
erénynél mért erősb a bűn, a vétek? –
az Istenember mért került bitóra?!
S három sötét nap hallgatott az Isten …
Aztán pecsétje felpattant a zárnak,
midőn a gyászba hullt világra virradt
a lélek-fényt sugárzó szent Vasárnap!
Húsvéti triptichon
1.
Jeruzsálemben Virágvasárnap
lelkes tömegek Messiást várnak,
drága ruhákat földre terítnek,
soha ily lángja nem volt a hitnek!
Közeleg Jézus szamárnak hátán …
Mámorban úsznak szent színe láttán,
s harsogják szirmot dobálva rája:
„Hozsanna Néked, zsidók királya!”
2.
De mi emberek, sajnos, a jóban,
állhatatlanok vagyunk valóban.
kik Őt vasárnap dísszel fogadták,
pénteken hóhér kezére adták;
kik hozsannáztak egész vasárnap,
s hódoltak Néki, mint egy császárnak,
pénteken durva átkot szór ajkuk:
„Feszítsed Őt meg, a vére rajtunk!”
3.
S mi volt a válasz? – A Világ Üdve
keserves kínban kereszten függve,
bánatos szemmel szemlélte őket,
a csúfolókat, a köpködőket,
bámészkodókat, a félénk jókat,
s az Őt ecettel megitatókat,
zsoldosokat, kik ruháját tépik …
S megszólalt: „Atyám, bocsáss meg nékik!’
(Máté 8,1-3.)
Mint a bibliai poklos ember,
kiáltok Hozzád, Jézusom:
Tekints reám kegyelemmel,
s megtisztulok, tudom.
A lelkem poklos. Gyógyíts meg engem! –
Nálad az erő, hatalom …
Szólj! – a szódat úgy esengem:
„Tisztulj meg, akarom.”
Azon a vasárnap
ujjongtak a pálmák,
mert a megváltásnak
messiási álmát
valósulva látta
Jeruzsálem népe;
jött Jézus … lepleket
dobtak le elébe,
s lengettek fölötte
büszke pálmaágat,
azon a vasárnap.
Akkor, csütörtökön
a szelíd olajfák
karcsú ágaikat
lankadtan lehajták,
mert a Getsemane-
kertben gyötrelemmel
vért verejtékezett
egy magános ember,
vére szétfolyott a
fekete rögökön,
akkor csütörtökön.
Azon a pénteken
szomorú szél susog,
búsan hajladoztak
bánatos cédrusok,
mert fönn a Golgotán
cédrusfából ácsolt
kereszten függött egy
véresre korbácsolt,
meggyötört, megkínzott
kihűlt, sápadt tetem,
azon a pénteken.
S a másik vasárnap
úgy pirkadat tájba’
kivirult a világ
valamennyi fája,
északi fenyőktől
délszaki pálmákig
mind üdén kizöldel,
lombot hajt, virágzik,
mert halottaiból
Jézus ím feltámadt
ezen a vasárnap!
(Munkácsy képe)
Állok merengve, hosszan, áhitattal:
Ez ő! Ilyen volt! Igy képzeltem én;
Álmomban éjjel, elmélkedve nappal
Kerestem arczát; végre föllelém.
Mit a halandó gyönge ismerettel,
Töprengve, könyvekből meg nem tanúl:
Az a te nagy lelkedbe rejtezett el,
Lángelméd érzi öntudatlanúl.
Az örök eszmét sejtem itt, e vásznon,
S világrendünk hány bús kérdőjelét!
A két kezet, mely áld, kötözve látom,
Hallom a csőcselek „feszítsd meg”-ét.
És hallom azt is, százszor hangosabban,
De nem a trón, a vádlott hirdeti,
Hogy a mi nem veszendő, halhatatlan:
Halandó ember meg nem ölheti!
Nincs a ki védje, nincsen pártfogója,
Vérét szomjazzák a zsidó papok.
Jósképpel áll; azt olvasom le róla:
„Feszítsetek föl! Én meg nem halok!”
Nézzétek őt! Két keze megkötözve.
A nép üvölt: „Feszítsd, feszítsd meg őt!”
Megszánja asszony, mégsem ő a gyönge.
Leborulok ily óriás előtt.
Oly szelíd, alázatos, lemondó, –
Ő az erény, igazság mártira.
S oly büszke, hajthatatlan, égbe rontó:
Ez ő! a Messiás, isten fia!
Pilátus tétovázik… Nincs segítség!
Látom, hogy el fogják veszíteni.
De érzem: kikel sírjábul ismét…
Meghal, mert ember; él, mert isteni.
