Értem és érted végzett földi szolgálatának legelső tapasztalataként Jézus éhséget érzett. A János 19,28 szerint az utolsó, amit ezen a földön érzett, a szomjúság volt, amint a Dicsőség Királya, haldokolva függött a kegyetlen kereszten.
Kérdésem tehát ez: miért okoz ekkora nehézséget a Krisztus teste számára a böjtölés fegyelme? A test feletti uralom hiánya nyitotta meg az ajtót a bűn kísértése előtt az Édenkertben, de Jézus átvette az uralmat a teste fölött, és megszentelte magát, hogy megtörhesse a kísértés erejét. Amikor Jézus negyven napon keresztül böjtölt, a Sátán így kísértette Őt: „parancsolj, hogy ezek a kövek változzanak kenyerekké!” (Máté 4,3). Az ellenség újra meg újra megpróbálja elérni azt, hogy Jézus az étel utáni vágyára összpontosítson megbízatása és az Atya céljai helyett, de Jézus tudta, hogy a megszentelődés az a nélkülözhetetlen kulcs, ami megnyitja Isten áldásainak ajtaját.
Időről időre minden hívő elveszíti a szellemi élességet. Saját erőnkből valahogyan tovább vánszorogni a napi rutinjainkon, ez aztán tényleg tompává, hatástalanná tud tenni. Az életünkben is ahhoz hasonlóan tudjuk visszanyerni a szellemi élességüket ahogyan egy fejszét megélezünk.
A böjtöléssel és imádsággal időt szakítunk arra, hogy visszaszerezzük szellemi életünk elveszett élét, továbbá lehetőséget teremtünk, hogy a Szentlélek ereje által sokkal többet vigyünk véghez, mint amennyit saját korlátozott erőnk engedélyez.
A böjt, az ima és Isten Igéjének olvasása együtt olyan hatást fejtenek ki, mint a favágó szerszámai, melyeket a fejsze megélezésére használ.
A böjt először is önmagunkkal szembesít minket: vágyainkkal, gondolatainkkal, érzéseinkkel, árnyoldalainkkal.
Árnyoldalaink megismerése pedig valamivel alázatosabbá tesz minket.
A böjt továbbá sokszor elvezet minket saját határainkig. Saját hiányainkkal szembesülünk.
Az érzi a beteljesülés utáni vágyat, aki éhesen ül Isten színe előtt.
Testében érzi, hogy rászorul a kívülről jövő beteljesülésre.
Ez a tapasztalat alázatossá tesz bennünket.
Az Élet Kenyere, Jézus, nem csak egy köret a főétkezésben.
Elképzelem, hogy miközben Isten figyeli rendkívül túlzsúfolt életünket, látja, hogy ide-oda futkosunk, dolgozunk, tevékenykedünk, néha a Szentlélek így kiált: Nem kérnél egy kis Istent is hozzá?
Hányszor viselkedünk úgy, hogy elegendőnek tartjuk, ha néha majszolunk egy kicsit Istenből itt-ott?
Vajon annyira tele van az életünk, hogy legfeljebb vasárnaponként, esetleg csütörtökön marad benne hely arra, hogy Istent megízleljük?
Vajon olyannyira a világ dolgaival telve megyünk vasárnap a templomba, hogy már nincs helyünk az Élet Kenyere számára, és aztán sietünk ismét kifelé a világba, ahol a főételünk vár ránk?
Valódi Isten utáni éhségre és szomjúságra van szükségünk!
Akár van lakásom, akár nincs, kenyérre mindig szükségem van. Ez a leglényegesebb dolog, a többi csak kiegészítő.
Az Élet Kenyere a legfontosabb kapcsolataidban, családodban, otthonodban, egész életedben.
„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de az ő lelkében kárt vall?” (Mt 16,26)
Túl sok keresztény alultáplált az Igével, és túltáplált a világgal, ennek eredményeként kiszárad a lelke és vereségként éli meg az életét.
Szorgalmasan táplálkoznunk kell Isten Igéjével. Vannak időszakok, amikor nincs más lehetőségünk, csak az, hogy koplaltatjuk a testünket és tápláljuk a szellemünket: azaz böjtölünk.
A böjt segít abban, hogy különbséget tudj tenni aközött, amit akarsz, és aközött, amire szükséged van.
A böjt arra késztet bennünket, hogy csak a valóban fontos dolgokra összpontosítsa a figyelmünket.
Nincs nyomasztóbb, mint az élet kegyetlen törvényét szemlélni. Azt, hogy egymásból élünk; hogy fölfaljuk egymást; azt, hogy a természet „rendje” egy éhségből és rettegésből fölrakott, önmagában vérző gúlához hasonló.
És ebbe a kegyetlen rendbe „lépett be”, megszületvén és megtestesülvén Isten Báránya, a mi Jézusunk, hogy a világ kegyetlen rendjét megváltsa. A „vérző gúlán” mit se módosítva, gyökeresen megfordította annak jelentését. Nem tagadta, hogy „fölfaljuk egymást”. Azt mondta inkább, hogy mindannyian étel és táplálék vagyunk. Már itt, a világban, e „vérző gúlán” belül a kegyetlen tényeket a szeretet realitásává változtatta, amikor valódi ételként és valódi italként osztotta szét magát – mindannyiunknak példát mutatva.
Az első Karácsony, a Fiúisten megtestesülése óta mindenek prédája helyett mindenek ételévé, táplálékává lettünk, s tudjuk, hogy a természet rettenetes törvénye mögött valójában a szeretet örökös áldozása a végső realitás.
Uram, Jézusom!
Te vagy a Megváltóm, Te vagy a kenyerem,
szereteted által megújul életem.
Hogy közel jöjj hozzánk, Te emberré lettél,
isteni erőddel nagy csodákat tettél.
Járva víz felszínén, testedet uraltad,
éhezők kenyerét megszaporítottad.
Utolsó vacsorán áldozati tested
apostolaidnak kenyerévé tetted.
Szavadra már ekkor szent itallá érett
a keresztfán másnap értünk ontott véred.
Ezt tegyétek mindig, mikor együtt vagytok!
Szentmisét alapít ez a szent parancsod.
Így ment el végsőkig megtestesülésed,
embertárs, áldozat, táplálék lett élted.
Így fordítottad át a világ menetét,
megváltásul adtad Kenyered erejét:
Ne prédaként éljünk, mit felfal a világ,
táplálék legyünk, ki odaadja magát.
Tápláló szeretet árad Kenyeredből,
megindít bennünket, mozdít kényelmünkből.
Tanuljunk szolgálni, másokkal jót tenni,
áldozatot hozva önzetlennek lenni.
Így hívsz meg bennünket Istennek Szent Fia,
legyünk mi is kenyér, Eucharisztia.
– A szentáldozásban szívemet kitárom,
táplálva szeretni: utam Veled járom!
Amen
Mindig messze keresik valahol az Istent,
a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval,
a csillagok, felhők és végtelenségek között.
De én már tudom,
hogy biztosabban megtalálom Őt
az egészen kis dolgokban,
a véletlenekben, a jelentéktelenségben,
azokban a pillanatokban,
mikor csodálkozva pillantunk fel,
valamit értünk, amit az elébb,
az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk.
Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami,
ami az elébb homályos és érthetetlen volt,
ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten.
Hiszek benne?
Néha azt hiszem,
csaknem frivolitás és túlbuzgalom hinni benne.
Több és más Ő annál,
semhogy hitem vagy tagadásom eldöntené kettőnk viszonyát.
„Üdvözlégy!” – olvasód morzsolva így köszöntünk.
Október van, korán leáldozik a nap.
Tengernek csillaga, te tündökölj fölöttünk,
hogy el ne vétsük a homályban az utat.
Magam is mily sokat bolyongtam, mint a vándor
hűtlenül életem kalandor idején;
de felém ragyogott templomod ablakából
s kimentett bűneim bozótjából a fény.
Sebes kopóival űzőbe vett az Isten;
futottam, mint a vad, de nem volt már remény.
Húnyt szemmel buktam el, vártam, hogy leterítsen,
és védő két karod közt ébredtem fel én.
Büszkén suhant hajóm, kevélyen álltam ormán.
Vihar csapott le rám, vitorlám eltörött.
De megszántál, mikor már-már elnyelt az orkán
s föléledt a halott szelíd szíved fölött.
Most lábadnál ülök, békésen, mint az árva,
ha új anyát talált halott anyja helyett,
s többé már köntöse szélét el nem bocsátja:
be nem telik vele, hogy házánál lehet.
Immár, hogy tőled el soha ne csavarogjak,
hozzád kötöztem én olvasóddal magam,
Irgalmas anyja vagy a hozzád tért raboknak
s boldog rab, akinek ilyen őrzője van.
Öledbe hajtja le lankadt fejét, s te lágyan
addig simogatod megfáradt homlokát
míg el nem szenderül… Életem alkonyában
így ringass engem is örök hazámba át.
Nem, aki árva,
nem, akit kifosztott az élet,
nem, aki másutt nem lel menedéket,
nem, akit aggá gyötörtek a gondok…
Krisztust szolgálni az induljon el,
aki boldog!
Akinek boldogsága egyre nő,
s kicsap, mert lelke szűk medrébe nem fér.
Elindul adni. Ad és vissza nem kér.
Szolgál. Kicsinek, nagynak, mindenütt,
mindenkinek. Bérre, hálára nem vár.
Alázatosan fölfelé tekint,
ha itt is, ott is fölragyog egy szempár.
Tavasz fuvall a hófödte hegyekre,
s a megáradt folyó ha partot átlép,
tudjuk mi mind, nem is tehetne másképp.
Ha Krisztus fénylő napja rámosolygott,
adni, szolgálni így indul el az,
aki boldog.
Fogadd el, Uram, szabadságomat,
Fogadd egészen.
Vedd értelmemet, akaratomat
S emlékezésem.
Mindazt, amim van és ami vagyok,
Te adtad, ingyen.
Visszaadok, Uram, visszaadok
Egyszerre, mindent.
Legyen fölöttük korláttalan úr
Rendelkezésed.
Csak egyet hagyj meg ajándékodul:
Szeretnem téged.
Csak a szeretet maradjon enyém
A kegyelemmel,
S minden, de minden gazdagság enyém,
Más semmi nem kell.
(Loyolai Szent Ignác imája)
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.
Csak ennyi történt teljes életemben,
egyébkor szakadékba buktam.
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem.
Ma még tiéd körülötted minden.
Adhatsz belőle. Adj hát, kinek nincs,
Mert jön egy nap, talán nemsokára,
S kihull kezedből minden földi kincs.
És nem lesz többé tiéd semmi sem.
Tollad, virágos párnád másra vár…
Mit maga köré épített egy élet,
Nem több mint összeomló kártyavár.
Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval
Testvéredhez, ki szenved, szomorú.
Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája,
S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.
Hajolj hát hozzá, amíg beszélhetsz,
Harmatként hulljon szerető szavad:
Mert jön egy nap, hogy elnémul ajkad,
És soha többé nem fakad.
Ma kezed még erős, a lábad fürge,
Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget.
Ma letörölhetsz verejtéket, könnyet.
Oh, most segíts, ha teheted.
Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan,
Mindegy hogy ősz lesz, tél, vagy kora nyár,
Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél,
Azt nem teszed meg soha többé már.
De ma még tiéd körülötted minden.
És adhatsz, adj hát annak, kinek nincs.
Hisz jön egy nap, talán nemsokára,
S kihull kezedből minden földi kincs.
Csak az lesz tiéd, amit odaadtál,
Csak az, mi minden kincsnél többet ér.
A tett, a szó, mit szeretetből adtál,
Véled marad, s örökre elkísér.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimben
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édes anyámat,
Fiatalságomat és büneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.