Volt egyszer három fa. Egymás mellett nőttek az erdőben. Barátok voltak, és – mint többnyire a barátok – ők is sokat beszélgettek egymással. Továbbá – mint többnyire a barátok – ők is teljesen különbözőek voltak, bár ugyanazon a helyen nőttek fel, és mindhárman nagyjából egy magasak voltak. Az első fa szerette a szépet. A második fa szerette a kalandokat. A harmadik fa pedig szerette Istent.
Egy napon fáink arról beszélgettek, mik szeretnének lenni, ha majd nagyok lesznek. “Ha felnövök, faragott kincsesláda szeretnék lenni, teli ragyogó drágakövekkel” – mondta az első fa. A második fa nem ilyen dolgokra gondolt.
“Ha felnövök, hatalmas hajó szeretnék lenni – mondta. – A kapitánnyal, egy nagy kutatóval együtt új országokat fogunk felfedezni.”
A harmadik fa közben az ágait rázta.
“Én egyáltalán nem szeretném, hogy feldolgozzanak – mondta. – Szeretnék itt maradni, ahol vagyok, és minden évben egyre magasabbra nőni, hogy én lehessek az erdő legmagasabb fája. Ha aztán rám néznek az emberek, látják, hogy Istenre mutatok.”
Teltek-múltak az évek, és egyszer csak három favágó érkezett az erdőbe.
“Végre! – kiáltott fel az első fa, amikor az első favágó kezdte kivágni őt. – Most fog valóra válni az álmom, hogy kincses ládika leszek.”
“Remek! – kiáltotta a második fa, amikor a második favágó őt kezdte kivágni. – Most megvalósulhat az álmom, hogy vitorlás hajó legyek.”
“Jaj, ne! – kiáltott fel a harmadik fa, amikor a harmadik favágó őt kezdte kivágni. – Akkor nem tudom többé Isten felé irányítani az emberek tekintetét.”
A favágók elvitték a három fát, amelyek közül kettő számára sokat ígérőnek nézett ki a jövő. De nem sokára mindhármuknak el kellett temetniük az álmaikat. Ahelyett, hogy szép kincses ládikát faragtak volna belőle, az első fát állatoknál használatos csúnya etetővályúvá, jászollá dolgozták fel. Kecses vitorlás helyett egyszerű halászcsónak lett a második fából. A harmadik fából pedig semmi sem készült. Csak gerendát fűrészeltek belőle, és otthagyták az építőmunkás kertjében.
Az élet folyt tovább. Évek teltek el. A három fa lassacskán megtanult együtt élni széttört álmaival.
Egy hideg, téli estén aztán egy csapásra megváltozott az első fa élete. Egy csecsemő született ezen az éjjelen – nyilvánvalóan nem közönséges gyermek. Angyalok énekeltek. Pásztorok és királyok jöttek, hogy meglátogassák. Amikor az első fa felfogta, mi is történt, szíve megtelt örömmel.
“Mégiscsak megvalósultak az álmaim – mondta. – Nem raknak ugyan tele arannyal és drágakövekkel, de én ringattam a világ legnagyobb kincsét.”
Tovább telt-múlt az idő, összesen mintegy 30 év, és egy napon végre megváltozott a második fa élete is. Kint volt éppen a tó közepén, amikor szörnyű vihar kerekedett. Erősen fújt a szél, és olyan magasra csaptak a hullámok, hogy a kis csónak már azt gondolta, el kell süllyednie. Ám ekkor valami hihetetlen dolog történt. A rajta tartózkodó férfiak egyike felállt.
“Hallgass el!” – És a hullámok engedelmeskedtek neki. Amikor a második fa megértette, mi is történt, az ő szíve is megtelt örömmel.
“Mégiscsak megvalósultak az álmaim – mondta. – Nem szállítottam ugyan nagy felfedezőt, de a menny és a föld Teremtőjének fiát vihettem.”
Nem sokkal ezután a harmadik fa élete is megváltozott. Jött egy ács, és elvitte magával. Megrökönyödésére azonban nem valami szép dolgot készített belőle, még csak nem is valami hasznosat. Ehelyett durva fakeresztet ácsoltak belőle.
“Az a fajta kereszt ez, amit a katonák használnak bűnözők kivégzésére.” – gondolta a fa rémülten. Valóban a vesztőhelyre vitték. Ott a dombtetőn rászögeltek egy halálra ítélt férfit. Tulajdonképpen ennek kellett volna a legborzalmasabb napnak lennie a fa életében, ha nem lett volna ott az a valaki.: A rajta kínok kínját szenvedő férfi nem egy szokásos bűnöző volt, akinek a saját bűntettei miatt kellett bűnhődnie. Igazából ártatlan volt. Jézus Krisztus volt Ő, Isten Fia, aki a világ bűneiért halt meg. Amikor a harmadik fa rájött, mi is történt, ujjongott a szíve az örömtől. “Mégiscsak megvalósulnak az álmaim – mondta. – Nem leszek ugyan a legmagasabb fa az erdőben, de ettől a naptól kezdve mint Jézus Krisztus keresztje újból és újból Istenre irányítom majd az emberek tekintetét.”
Kreatív sarok ajánló
S mikor völgyünkre tört az áradat
s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,
egyetlenegy kőszikla megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.
A plébános a szentmise után sekrestyéséhez:
– Amikor felmentem a szószékre, még azt sem tudtam, miről fogok beszélni.
Mire a sekrestyés: – Kedves plébános úr, mi még akkor sem tudtuk, miről beszélt, amikor lejött onnan.
